Ez, az egyszerű kijelentés, első olvasatra, nagyon butának tűnhet. Megkísérlem röviden kifejteni, miért nem az.
Elsőként, tudnunk érdemes, hogy a világegyetem létrehozó és összetartó ereje, a feltétel nélküli szeretet. E nélkül, létre sem jött volna, vagy, ha a helyzet létrejötte után megváltozott volna, rég elpusztította volna önmagát. Építeni, valamit létrehozni, csak a szeretet képes. Ennek ellentéte, a gyűlölet, csak rombolni, pusztítani tud.
Melyek azok a dolgok, amelyek a szeretet folyományai, következményei?
Első és legfontosabb, a hála.
Ha a szívünkben szeretet van, hálásak vagyunk és lehetünk, mindazokért a dolgokért, amelyek körülvesznek bennünket, amelyek életünket alakítják.
Ugyanilyen fontos, a megbocsátás. Elfelejtése, tudatunkból való szándékos kizárása annak, ha úgy érezzük, hogy valami, akaratunk, személyünk ellen történt, vagy történik.
Voltaképpen, ez a két dolog, ami a szeretet elsődleges alapismérve.
A gyűlölet, nem önálló érzés.
A gyűlölet nem más, csak és kizárólag a szeretet hiánya. Egy hiány.
Következményei, a harag, a bosszú, az erőszak és a pusztítás.
Megpróbálom ezeket a blődnek tűnő állításokat, gyakorlati példákon át, értelmezhetőbbé tenni, mindazok számára, akik ennyi türelem után, még nem hagyták el az oldalt.
Ha a szeretet vezet bennünket, ami egyébként a teremtő Isten legnagyobb ajándéka, és csak az arra érdemesek kaphatják meg, megszűnnek a problémáink.
Boldogok leszünk, boldogan élhetünk, és helyzetünk, nagyon gyorsan megváltozik. Ez, az általános megbocsátás, és hála következménye.
Ha belőlünk hiányzik a szeretet, a megbocsátás, akkor bármi történjék is velünk, elégedetlenek, boldogtalanok, és vesztesek leszünk.
Lehet, hogy aki több írásomat olvasata már, annak gondolataiban felvetődik, ez az ember beszél szeretetről, akinek minden gondolatában az elégedetlenség, a harag, és hasonlók tükröződnek?
A felvetés, teljesen jogos.
Ezzel kapcsolatosan, egyetlen dolgot tudok leírni. Nincs olyan rossz gondolkodású, netán buta ember, akinek Isten, meg ne adta volna a megvilágosodás jogát és lehetőségét. Ki könnyebben, ki nehezebben jut hozzá ehhez a kegyhez, de mindenkinek megadatik, aki erre vágyik, aki képes hálát adni a Teremtőnek, a puszta létezéséért.
Erről a témáról, hosszú oldalakon át írhatnék, anélkül, hogy bárki számára világosabbá válna, miről is van szó.
Nem teszem.
Inkább történeteken át próbálom megmutatni, hogyan is működnek a dolgok, az én meglátásom szerint.
Volt, még a régi (Horthy) világban, egy ember. Volt felesége, két fia, szerény hajléka, és egy állása, melynek jövedelméből, mindezt fent tudta tartani.
Hívő ember lévén, az egyház közelében tevékenykedett. Templomszolga volt.
Húzta a harangokat, ha kellett takarította a templomot, a sekrestyét, a járdát. A szentmisék után körbehordta a perselyt, meggyújtotta, vagy épp eloltotta a gyertyákat. Így éldegélt szerény jövedelméből a családjával, boldogan, és elégedetten. Írni, olvasni nem tudott, így nem fertőzhették a lelkét, az újságokban, könyvekben megjelenő rossz gondolatok. Persze, a nemes gondolatok sem építhették, de alapból szerencsés lelki alkat volt.
Történt egyszer, hogy az egyház vezetése elhatározta, keretein belül, analfabéta ember nem dolgozhat. Plébánosa elmondta neki, meg kell tanuljon írni-olvasni, mert különben, - hiába a hosszú eredményes szolgálat – meg kell válnia tőle. Az ember már öregedőben volt. Nem igazán ment neki a tanulás.
Amikor eljött a határidő, a plébános elé tett egy írást, olvassa el.
Némi fejtörés után, az öreg feladta.
Nem tudok én olvasni – tisztelendő úr – és soha sem is fogok. Öreg vagyok én már az ilyesmihez.
Jól van, mondta a pap, de akkor el kell bocsássalak Isten áldásával.
Ha úgy kell, hát tegye úgy atyám, – nincs mit tenni.
Az atya, kifizette egész havi bérét, noha csak a hó közepén jártak, aztán elköszöntek egymástól.
Bizony, az öregre, rászakadt a világ baja. Egymást kergették a fejében a gondolatok.
Mi lesz a gyerekeivel, a feleségével, és vele magával most, hogy itt maradt állás, és jövedelem nélkül?
Amint őgyelgett hazafelé, gondolta, rágyújt egy cigarettára, hátha megnyugtatja. Nem volt szerencséje. Épp elfogyott a dohánya. Keresni kezdett hát egy trafikot, de bizony, utcáról utcára, sehol sem talált, mígnem egy bezárt üzlet lehúzott redőnyén, nagy meszelt betűket látott. Nagy nehezen kiböngészte, „üzlet kiadó”
Bement hát a házba, megtalálta a gazdát, meg is egyezett vele, és a havi bérének feléből, ki is fizette az első hónap bérét.
Eldöntötte, nyit egy trafikot.
Hazaérve, elmondta a feleségének, mi történt.
Ó, te kelekótya! Nem elég, hogy munka nélkül maradtál, még a kevés pénzünket is odaadtad ilyen butaságra? Mi lesz így velünk? Hogy adok a gyerekeknek enni, ha az a kevés is elfogy, ami maradt?
Ne aggódj anyus! – nyugtatta az asszonyt. Meglásd, Isten megsegít majd, Valahogy csak megleszünk.
Másnap, szépen kitisztogatta, berendezte, kinyitotta a boltot.
Volt dohánya, cigarettája. Kedvesen kiszolgálta a vevőket, megszerették az emberek. Később, szerzett cukorkát, apró játékokat, és a környék gyerekei is bejártak hozzá. Már finom szivarokat is árult, és jól megélt a család a kis trafikból.
Takarékosan éltek, így összegyűlt egy kis pénz.
Egyszer, betévedt a trafikba egy elegáns úr. Vett néhány márkás szivart. Nagy pénzzel fizetett. Amikor az öreg, kiszámolta a visszajárót, a vevő, aki egyébként a közeli bank igazgatója volt, látta, igen sok pénz lapul a fiók mélyén.
Amikor legközelebb betért, ugyanezt látta. Beszélgetni kezdett az öreggel.
Kérdezte, ha már ennyi pénze jött össze, miért nem viszi a bankba?
Nem való az nekem, - mondta az öreg.
Írni-olvasni nem, épp csak számolni tudok. Mit kezdenék én egy bankkal, ahol minduntalan írni olvasni kell.
Mit számit az bátyám, - mondta az igazgató. Bátran jöjjön be hozzám, elintézek én mindent. Leírom, elolvasom magának amit kell.
Telt-múlt az idő. A beszélgetésekből barátság lett, mígnem az öreg, egyszer mégis bevitte a pénzét a bankba. Kereste az igazgatót.
Elő is került hamar. Ahogy ígérte, elintézte az öregnek az írásos dolgokat, átvette a pénzét. Elmondta, miként fizet helyette a bank, ahol kell, és hogy ő, mindig mindent elintéz ezzel kapcsolatban.
Közben, az öreg nagyobbik fia felcseperedett. Két utcával odébb, neki is nyitott egy trafikot. Aztán a másiknak is. Egyre több pénze lett a családnak. Már idegen alkalmazottak is vittek boltokat, egész kis hálózat működött.
Az öreg, már nem hordott magával pénzt. Ahol vásárolt, mindenütt mondta, nyújtsák be a számlát a banknak, az majd kifizeti.
Úgy is lett. Semmi papír, semmi írás. A kereskedők megszokták, az öreg szavára bármit oda adhatnak, a bank mindig fizet. Jogosulatlanul, senki nem ment a bankhoz pénzért, ami járt, azt viszont mindig megkapták.
Történt egyszer, hogy az öreg, épp pénzt vitt a bankba, de az igazgató, épp elutazott. Az alkalmazottak szolgálatkészen fogadták, hiszen ismerték.
Tudták, hogy az öreg, az igazgató úr „külön-bejáratú” ügyfele.
Amikor leszámolta a pénzt, az alkalmazott megírta a bizonylatot, és az öreg elé rakta: itt tessék aláírni!
Nem tudok én írni, - mondta az öreg.
Nem tud? – értetlenkedett az alkalmazott.
Nem tud írni, és ilyen pénzek fölött rendelkezik?
Mi lett volna magából, ha írni is tudna?
Kapaszkodjon meg fiam! – mondta az öreg.
Templomszolga, a helyi plébánián.
Ismeretlen szerző nyomán
Béla László
