A remény
A Földre az embert Isten teremtette,
Vagy a Föld anyaga magából keverte,
Évszázados már, sok a vita erről,
Idő kell még ahhoz, ha valahogy eldől.
Bárhogy volt is, azt már ember feljegyezte,
Alkotója minden viharnak kitette,
Kínban és keservben kellett, hogy megéljen,
Egy támasza volt, hogy mindig reméljen.
Színes világa sokfélévé tette,
Mindegyiket más-más sorsra elvetette,
Kíváncsian nézve ki, mivel, hogyan él,
Milyen élet mellett, hogyan, és mit remél.
Így az embereket nagy próbára tette,
Súlyos kísértésnek alája vetette,
Van e, a szívükben szeretet elég,
Vagy az elméjükben pokolnak tüze ég?
Született két ember, testvérek valának,
Hírét sem ismerték akkor még hazának.
Éltek, hol lehetett, aztán tovább mentek,
Pásztorkodás mellett, ezt-azt már termeltek.
Verseny éledt köztük, ki viszi majd többre,
Kit szeret majd jobban, a Föld teremtője.
Egyiknek szüléje Káin nevet adta,
Másik különbségül Ábel nevet kapta.
Káin az erősebb, Ábel az ügyesebb,
És az ő szívében, emberi szeretet.
Káin ennek híján féltékenyen nézte,
A gyengébb testvére hogy vihette többre.
Iszonyú harag gyúlt benne, ennek láttán.
Előjött belőle az emberi Sátán.
Megölte testvérét, azt hitte ez erény
Ott halt meg számára örökre a remény.
Azóta is gyilkol, bármerre is járna,
Öl, rabol, fosztogat, ez lett az ő járma,
Melybe járomszegét a gyűlölet tette,
Majd irigy önzése végleg rögzítette.
Neki csak az érték, amit kézben foghat,
Vagy mindenki fölött hatalmat alkothat.
Ezért pusztít, gyilkol, de csak alattomban,
Hogy a másik ember ne lássa azt nyomban.
Később, hogy rájönnek, amikor már késő,
Jön érte haddelhadd, de koránt sem végső.
Összegyűjtnek sokat a Káin fajtából,
Levenni rontásuk a békés világról.
Van aztán visítás, sok hazugság benne,
Hogy a mocskos világ velük ezt mért tette?
De hisz nem a világ, ezt emberek tették,
Azt meg sem is értik, maguknak keresték.
Élt másik két testvér máshol a világban,
Akkor, vagy korábban, ebben nagy homály van.
Mindenik ősrégi, mint a legendája,
Hunor és Magor ők, szebb jövőre várva.
Egymás gyilkolását ők el sem képzelik.
Testvér módra egymást igazan szeretik.
Egymást támogatva könnyen nőnek nagyra,
Kezükbe kerül majd, fél világ hatalma.
Sok népet fogad be e két testvér népe,
És a többi népek mennek is elébe,
Mert nem kirabolja, szolgaságba hajtja,
Csak a romlástól véd igazságos karja.
Mellérendelt módon egymás mellett élnek,
Tudván az erejük, senkitől sem félnek.
Ha rájuk is törtek távoli leventék,
Könnyű szerrel együtt, azt visszaverhették.
Ha pár falu mégis a kárát vallotta,
A betörő ellen, kincsét elrabolta,
Utána mentek hát, amikor tehették,
Elrabolt jószágot, hogy visszaszerezzék.
Így éltek eleink, együtt békességgel,
Szép jövőbe vetett hittel és reménnyel
Ezt, a gazdagságot látva Káin népe,
Rabtartó hajlama került előtérbe.
Tervet kezdett szőni, hogy kéne megtörni,
Magyarok hatalmát végleg eltörölni.
Erővel nem bírná, meg nem is akarta,
Messze rettentette, magyar erős karja.
Kóstolgatta inkább, hátha sikerülne,
Némi segítséggel fölébe kerülne.
A magyar résen volt, és ott állt a vártán,
Időben kiverte, másra sohsem várván.
Megvédte hazáját sötét fertőzéstől,
Káin féle rabló, gyilkos önzőségtől.
De a rabló banda bele nem nyugodott,
És az orosz cártól segítséget kapott.
Iszonyú vérengzés, bosszú lett a vége,
Nemzetünk nagyjait csaknem mind elérte.
Hiába az egység, ős nemzeti erény,
Nem maradt számunkra más, csakis a remény.
Évtizedek múltak szörnyű elnyomásban,
Kajánul vigyorgott Káin hatalmában.
Végül is a Magyar, bár sokáig bírta,
Népe szabadságát akkor is kivívta.
Nem nyugodott bele, ebbe Káin népe,
Művihart kavarva darabokra tépte
Magyarok hazáját, hogy megszerezhesse,
Előbb más népeknek elosztotta szerte.
Ebből a magyarság mégis csak talpra állt,
Virágzó országot, kis Kánaánt csinált.
Helyet kapott ebben a Káin féle is,
Bár ha ismerték már, minden szava hamis.
Mégsem tetszett neki, gazdag Magyar élet,
Rabságába vetni akarta a népet.
Erős volt a magyar, ezt meg nem engedte,
Ezért belső harccal jól meggyengítette.
Megtévesztve sokat, hamis szabadsággal,
Szembe állította az egész világgal.
Nem változtatta meg, amit rég megszokott,
Elárult mindenkit, kitől csak jót kapott.
Hazudta mindenhol, a Magyar veszélyes,
Most is azt hirdeti, hatalomra éhes.
Más nemzetek vérét, vagyonát kívánja,
Holott ez nem igaz, egyedül csak rája.
Mind a többi nemzet békében megférne
Ha a Káin féle, ékeket nem verne
Köztük háborúkat soha nem csinálna,
Minek súlyos hasznát egyedül vigyázza.
Pénzével zsarolja szerte a világot,
És a népek hagyják. Ilyet még ki látott?
De már ébredezik a világ sok népe,
Magyarnak karmája, álljon az élére.
Mutasson egy példát, kellő szeretettel,
Hogy fékezhető meg, ennyi gonosz ember.
Mert csak a szeretet, ami leírhatja,
Sötét törekvését, mi megállíthatja.
Mint ha tarackot látsz, féltett szép kertedben,
Nem darabolod fel kapáddal serényen,
Mert már megtanultad, volt rá eddig módod,
Annyi lesz belőle, ahány felé vágod.
Ki kell onnan húznod, féltett szép kertedből,
Ne szívja az erőt, gyötört nemzetedtől.
Kertedtől jó messze, árokszélre rakni,
Ott még haszna is lesz, földet megtartani.
De vigyázz! Egy kicsi is nehogy beszakadjon,
Mert újólag kinő, hogy majd fojtogasson.
Magadat, hogy tőle meg tudjad védeni,
Gondos szeretettel kell eltávolítani.
Ez most a magyarság rég elrendelt dolga,
Hogy az emberiség ne legyen mind szolga.
És ha példát adunk ebből a világnak,
Nyomorgatott népek, majd mind mellénk állnak.
Pozsony 1968
Julosvai Daróczos Bendegúz
