Energiák a térben
Hosszú évtizedeken át, normális embernek gondoltam és éreztem magamat. Az elmúlt 2 évben, ez a megállapításom, mintha megrendült volna. Mostanában akadnak helyzetek, amikor valami megfoghatatlan erő kényszerít valamilyen cselekvésre. Sokszor olyanra, amit értelmetlennek, és feleslegesnek találok.
Jóval az események után veszem észre, hogy a korábban értelmetlennek ítélt tevékenységem, hol nyert értelmet. Mennyiben szolgált valami pozitív célt, változást, alkotást.
Így vagyok most, a blog írással is. A változó érdeklődés miatt, néhány napja úgy gondoltam, értelmetlen elfoglaltság. Nem tudom az embereket megszólítani, bármiről is meggyőzni, vagy gondolkodásukon bármit módosítani.
Ez a helyzet semmit nem változott. Nem nőtt az érdeklődés az emberekben a mondanivalóm iránt, én mégis, elháríthatatlan belső kényszer alá kerülök, bizonyos helyzetek megírása kapcsán.
Ez már-már aggasztónak tűnt számomra. Értelmes ember felesleges dolgot nem művel. Csak a bolond viszi pórázon sétálni a lyukas cipőjét, én pedig látszólag ugyanezt teszem tökben.
Szerencsére, az én drága feleségem, gyönyörű gyermekeink édesanyja, valamelyest megnyugtatott. Ő, többet foglalkozik, és nálam erősebben is hisz, a természetfeletti, ill. a hétköznapi gondolkodással fel nem fogható jelenségek létezésében és működésében. Ő állítja azt, egyebek közt, hogy ma Magyarországon működik, és egyre erősödik, egy természetfeletti energia.
Ez az energia hat itt ma az emberekre, különösen a magyarokra. Ez szerint, kimondhatatlan mértékben szélesedik a látókörük, reálissá válik bennük a dolgok megítélése, és olyasmiket cselekszenek, amit korábban el sem képzeltek.
Ha én is ennek hatására cselekszem, akkor talán mégsem vagyok bolond. Ez, valószínűleg, min már korábban néhányszor, csak jóval az események után fog kiderülni.
Történt mostanában, hogy a szegénységem ellenére, az elhasználódott ruhadarabok, gyermek zoknik, cipők pótlására, nejemmel és gyermekeimmel, elmentünk egy bevásárlóközpontba. Persze, nem holmi multihoz, mert az, valahol zsigerből ellenszenves, hanem olyasmit próbáltunk keresni, ami hazaiak megélhetését szolgálja.
Hatalmas kínálatot, és szinte a bőség zavarát jelentő választékot találtunk.
Nejem és a gyermekek önfeledten kószáltak. Nézelődtek a rengeteg látnivaló között. Az ilyesmi, egyfajta kirándulás is mindnyájunknak, mert szegénységünk okán, mostanában, egyéb kirándulásokról nem is álmodhatunk. Kitűnő hangulat, öröm és elégedettség látszott a gyermekeken. Párom is jókedvűen osztozott az örömükben. Egyedül engem kerített a hatalmába, valami végtelen rossz érzés.
Valami haraggal kevert vesztesség tudat, amit nem tudtam mire vélni. Egykedvűen bandukoltam utánuk. Nem szóltam senkinek a gondjaimról, nehogy elrontsam a kedvüket. Később, egy óvatlan pillanatban, tekintetem, a széles árúkínálatról, a magasba tévedt. Túl a sok apró üzleten, a föléjük épített raktárakon, a távolság méltóságában, egy darupálya húzódott. Szembe vele, a légtér másik oldalán a párja. Szépen festve, ápoltan, ahogy a jó gazda kezében lévő dolgoknak lenniük kell.
Mint a mesében, tűnt el előlem, a sok kis bolt. Hallani véltem a sorban álló gépek zaját, a híddaruk zörejét, dudálását. Lelki szemeim előtt láttam, a gépeknél dolgozó munkásokat. Nyugodt arcaikon a figyelem kifejeződését, ahogyan a lehető legtökéletesebbre igyekeznek elkészíteni, a rájuk bízott munkadarabot. Zokogó lélekkel zuhantam vissza a valóságba. Megviselt, a hajdan sok magyar embernek munkát, sok családnak nyugodt, biztos megélhetést adó csarnok, ma a kínaiak csencselésének színhelyévé vált.
Semmi bajom a kínaiakkal, saját népük szorgalmát hozzák hazánkba. Ennek vitatható értékű, de végül is, használható termékeit kínálják, a csontig leszegényített magyarságnak, még elérhető áron.
Engem, a dolog másik oldala döngölt a földbe. Vajon mennyi rosszindulat,
gyűlölködő, pusztító szándék kellett ahhoz, hogy világszínvonalon álló, sokszor száz évnél régebbi tapasztalatokon nyugvó, kiválóan működő iparunkat, ilyen könyörtelenül lepusztítsák. Szemétre vetve, számtalan szakember tudását és tapasztalatát. Családok ezreit, bizonytalanságba, mély szegénységbe lökve.
Mindezt egyetlen cél, a kölcsönös függés globális rendszere, kialakításának érdekében.
Mit hozott ez mára a magyaroknak? Megszámlálhatatlan negatívumot.
Például azt, ha végképp elfáradnak a hazai gyártású, 30-50éve kiválóan működő
Ganz villamosaink, előállítási költségük többszöröséért kell megvásárolnunk néhányat, Hannover levetett villamosai közül. Ha kiöregednek, szintén sok évtizede szolgáló, világszínvonalon is előkelő helyet betöltő, Csepel-Ikarus-Rába buszaink, méregdrágán, levetett Volvókat kell vásárolnunk. Közben, ezer és ezer kiváló szakember, és ezzel ugyanennyi magyar család, a munkanélküliségtől szenved.
Miféle sátáni logika van ebben?
Az.
És a mai napig azok kezén van az ország, akik ezt megtették.
Azok hirdetik magukat esélyesnek az átvételére, akik hagyták/tették.
És mindketten/hányan fasisztázzák a Magyarokat, csak mert élni akarnak.
Ez a lehangoló. Ebből táplálkozik sokunk cselekvési kényszere.
Béla László
