A pofátlanság fokozatai
Aki már élt, vagy legalább hallott a vasfüggönnyel körülzárt Kádári Magyarországról, annak fogalma lesz az itt leírtak felháborító voltának okáról.
Nem volt igazán jó, a vasfüggöny mögött élni. Akadályozta a szabad mozgást, a kereskedelmet, de volt egy páratlan előnye, kizárta az országból a felhéberító változásokat is. Akkoriban a magyar polgár, a magyar munkás és paraszt volt a középpontban. A közpénz közpénz volt, és aki másfél millió felett megdézsmálta, annak kijárt a kötél, de legalább a selyemzsinór. Ez volt a plafon.
Ha ma is ez lenne, vajh hány fára lenne szükség?
No, de nem erről akartam… csak úgy bejött.
Az akkori, és mai szándékok között akartam egy kis párhuzamot vonni, hogy senkinek ne legyenek kétségei.
Amikor véget ért, vagy inkább lelohadt az 56 utáni véres bosszúhadjárat, és az ország, kezdett kilábalni a gazdasági bajokból, akkor tudott, kezdett megnyilvánulni az állam megfelelő viszonya az emberekhez. Az államnak szolgálni, és nem akadályozni kell az emberek nyugodt életét.
Miben nyilvánult ez meg akkor, és hogy áll ma?
Az akkori magyar állam, nem engedett be idegen tulajdonú biztosítókat. Volt a magyar Állami Biztosító, és amikor kötelezővé tették a gépjármű felelősség biztosítást, akkor egységes tarifával az biztosított minden járművet. Tekintve, hogy mint állami cég, minimális tartalékkal nonprofitként működött, díjait úgy határozta meg, hogy az éves díjak fedezzék az éves károkat. Hamar rájöttek, hogy felesleges adminisztráció az emberekre róni a negyedéves befizetéseket, azokat könyvelni, szükség szerint behajtani. Szóval macerás volt. Mivel nem volt igazságos az sem, hogy aki vasárnap kimegy a telkére, (mert akkoriban ilyesmire is jutott, még a melósnak is) ugyanannyi biztosítást fizessen, mint aki egész héten, reggeltől estig ment, leegyszerűsítették a dolgot. Pár fillérrel megemelték a benzin árát, és lemondtak a biztosítottak befizetéseiről.
Így, beépítették a biztosítást az üzemanyag árába. Senkinek nem kellett azon aggódni, befizette e a biztosítást. Nyugalom volt. Aki az úton menni tudott a járművével, az biztosan megfizette a biztosítási díjat, hiszen vásárolt üzemanyagot.
Ezt követte a pofátlanság első foka.
Nem vették le az üzemanyagról a biztosítást, de újra elrendelték a személyenkénti szerződéskötést, és díjfizetést. Ettől kezdve lehetett büntetni a lejárt biztosítással közlekedőket. Ez, a gengszterváltás első vívmányai között volt.
A pofátlanság második foka volt,
amikor a biztosító/k felügyeletét kivették az állami kézből. Ettől kezdve, profitéhes hazaiakat uszítottak az emberekre, akik messze a keletkezett károk feletti díjakat írtak elő, és szedtek be. Ez legalább itthon maradt.
A pofátlanság harmadik foka volt,
Amikor beengedték a külföldi biztosítókat, akik már vonakodtak kifizetni a károk teljes értékét, a ménkű nagy profitjukat viszont hazavitték, hagy szegényedjen az ország.
A pofátlanság negyedik, és eddig legmagasabb foka volt,
Amikor állami működési engedéllyel hagytak működni egy biztosítót, aki lóvá tette az ügyfeleit állami segédlettel.
Hogyan???
Ahogy mondom! Ha az állam, engedélyezi egy társaság működését, ráadásul a legnagyobb, és leg tőkeerősebb állami vállalattal azonos néven, akkor felelős az engedély alapján folytatott tevékenység törvényességéért és korrektségéért is.
Ha ez a társaság rosszul működik, nem képes eleget tenni vállalt kötelezettségeinek, akkor az államnak, aki engedélyezte, kötelessége lenne az adott társaság helyett helytállni. Nem teszi. Ehelyett, az ügyfelek, akik becsülettel megfizették a díjat, most fizessék meg, az esetleg keletkezett kárt.
Igazi, profi lopás. Ehhez a magyarok nem értenek, ez jövevény technológia.
Ugyanez megy/ment a bank szférában, az iparban, és a politikában is.
Valamire jó volt az a vasfüggöny. Legalább arra, hogy kívül tartotta határainkon ezt a szemléletet és magatartást. Megvalósító éllovasainak nagy része, persze akkor is itt volt, de nem voltak így szabadon eresztve.
Valamikor, az ezernyolcszázas évek végén, a kilencszázas évek elején, törvény volt arra, hogy Budapesten nem vásárolhattak ingatlant, és nem lakhattak bizonyos emberek. Kénytelenek voltak az elővárosokban letelepedni, mert tevékenykedni azért hagyták őket Budapesten is. Valahogy nem értettem.
Valami beteges diszkriminációnak gondoltam egy ilyen korlátozást.
Húsz év kellett hozzá, mire megértettem, meg a húsz év eseményei.
Béla László