A pénz, nem értékmérő.
A pénz, legfeljebb eszköz, ami jó, és gonosz célra, egyaránt alkalmas. Egyáltalában nem határozza meg, birtokosának tisztességét, szellemi teljesítményét, vagy bármi más emberi értékét. Lehet temérdek pénze, a legbecsületesebb, de a legértéktelenebb embernek is. Sajnos, ezt kevesen tudják, ezért egyformán tekintenek a drogbárókra, a bankárokra, brókerekre, maffiózókra, tolvaj politikusokra, vagy iparmágnásokra, hiszen mindegyik temérdek pénzt birtokol.
Kevesek teszik mérlegre, hogyan jutott az ember a pénzéhez. Egyáltalában nem mindegy, – az emberi értékek szempontjából – hogy az adott ember, a többi emberen élősködve, vagy az emberek életének szebbé, könnyebbé, élhetőbbé tételének eredményeképpen jutott a pénzéhez.
Ennek igazolására, álljon itt egy történet, ami nem a saját kútfőmből származik.
Valahol olvastam rég, de sem az eredetijét, sem a szerzőjét, nem tudom megnevezni. Aki esetleg ismeri, annak szíves elnézését kérem, hogy hiába fárasztottam.
Történt Magyarországon, úgy a harmincas évek táján, Pesten.
Egy öreg magyar, nevezzük Józsi bácsinak, évtizedek óta dolgozott, mint templomszolga, egy pesti plébániánál. Az egyház feljebb akart lépni egy szinttel a tudásban, hoztak hát odafent egy döntést, miszerint, analfabéta, nem lehet az egyház alkalmazásában. Józsi bácsi, tökéletesen végezte a dolgát. Év tízede, olyan pontosan harangozott, hogy a környék hozzá igazította az óráját, de pechjére, nem tudott írni-olvasni.
Egy szép napon, hogy megszületett a rendelkezés, a plébános bekérette a sekrestyébe. Helyjel kínálta, ahogy egyébként nem szokta. Az öreg, ettől egy kicsit megszeppent. Érezte, hogy valami nagy dolog van készülőben.
- Beszédem van magával – kezdte a plébános.
- Mondja csak plébános úr, hallgatom tisztelettel, csak nem tettem valami rossz fát a tűzre?
- Dehogy Józsi bácsi nem erről van szó. Nehéz szívvel mondom, de lehet, hogy meg kell válnunk egymástól.
- No de miért plébános úr?
- A püspökség elrendelte, hogy írástudatlant a továbbiakban nem alkalmazhatunk. Vagy megtanul kend írni-olvasni, de hamar, vagy el kell bocsátanom.
- Nem értem én ezt plébános úr. Nem kell ahhoz, sem írni, sem olvasni, hogy böcsülettel húzzam a harangok kötelét, vagy tisztelettel vigyem végig a perselyt, a hívek sorai között. Soha egy krajcárt el nem veszítettem, vagy vettem a perselypénzből, a környék óráit hozzám igazítják, mi baj akkor velem?
- Tudom, Józsi bácsi, de a parancs az parancs. Végre kell hajtani. Vagy tanul, vagy megy.
- Hát… plébános úr, soh’se hittem volna, hogy egyszer nem fogok megfelelni az egyház kényes igényének. Tetszik tudni, öreg vagyok én már az oskolába, meg aztán, minek nékem az írás erre a kis időre. Kérem atyám, tegyen velem egy kivételt!
- Azt nem lehet fiam. Vagy-vagy.
- Ez a szentírás utolsó szava – plébános úr?
- Ez fiam.
- Akkor hát, megköszönöm a hozzám való jóságát, és keressen az egyház olyan harangozót, aki ír is, olvas is, és úgy dolgozik, ahogy én tettem, vagy harminc esztendeig.
- Sajnálom fiam, de úgy lesz. Ezzel a zsebébe nyúlt, és kifizette Józsibácsi havi járandóságát, pedig még csak huszadika volt.
Az öreg, el is pityeredett volna, de szégyenlette magát a plébános előtt. Felállt, biccentett a fejével, és nyelt egy nagyot.
- Akkor, diícsértessék a Jézus Krisztus –atyám-.
- Mindörökké fiam. Isten veled.
Bizony, fojtogatta az öreget a sírás. Most mit mondjon az asszonynak, meg a gyerekeknek? Mi kerül a jövő hónapban az asztalra? Ennyit számít egy becsületes élet munkája? Hát… ennyit, vagy ennyit sem.
Ahogy dohogott magában, hogy végre megnyugodjon, elővette a dózniját, hogy sodorjon egy cigarettát, de biz abban nem volt egy papír sem. Eszébe is jutott, hogy az utolsót, a reggeli harangozás előtt sodorta föl, és éppen papírért akart menni, mikor a plébános hívatta. Sebaj, gondolta. Már rengeteg ideje van, ráér papírt venni. Felnézet búskomorságából, hol lelne egy trafikot. Nem talált az utcában. Végig őgyelgett sok utcán, mire végre talált egyet. Rágyújtott egy frissen sodort cigarettára. Meg is nyugodott kicsit. Ahogy rótta az utat, búsan hazafelé, látott egy redőnyt lehúzva, rajta egy cédula, „kiadó üzlet”.
Megkereste septiben a ház gazdáját, és hamarost ki is bérelte a pici boltot, egy esztendőre. Épp a régi plébániájától nem messze. Még a megszokott útról sem kell letérnie – gondolta. Nyitott egy trafikot. Ha vége a misének, ide betérhetnek a dohányosok dohányért, meg más apróságért. Még a gyerekekre is gondolt, szerzett cukorkát, meg fekete „bocskorszíjat” amit a vásárokban szoktak árulni a cukorkás emberek.
Telt múlt az idő. Az üzlet szépen ment, meg hozott is rendesen. Józsi bácsinak egyre több pénze lett. Már csak a misékre járt a templomba, és mindig jól megnehezítette utódja perselyét, de a pénz, csak szaporodott. Volt az utcában egy kis bank. Oda betette a pénzét. Akadt ugyan némi nehézsége, amikor alá kellett írni a papírt, mivel hogy nem tudott írni, de az igazgatóval, hamar leküzdötték a problémát. Ahogy telt az idő, gyűlt a pénz, Józsi bácsi keresett egy másik üzletet. Azt már megvette, nem is bérelte. Beültette az unokaöccsét. Egyre gyorsabban gyűlt a pénze. Már egész bolthálózata lett a környéken. Már nem üldögélt naphosszat a régi trafikjában, hanem beszerezte az árukat a hálózatnak, meg mindenféle üzleteket kötött, és rendületlenül hordta a pénzét a bankba. Olyannyira, hogy már milliós számlája volt. fel is vett az igazgató egy külön embert, aki csak a Józsi bácsi ügyeit intézte, de azt elfelejtette mondani az új embernek, hogy az öreg nem tud írni-olvasni. Valami számlát kellett kifizetni az öregnek, betért hát a bankjába, hogy rendezze, szokás szerint. Az új ember fogadta nagy tisztelettel. Az öreg, elmondta mi végre érkezett, és kérte az embert, készítse el hozzá a megfelelő papírokat. Az új ember meg is tette. Amikor elkészült vele, odatolta a Józsi bácsi elé.
- Jó lesz így? – kérdezte.
- Nekem tetszi, ha neked jó.
- Talán elolvasná, kérem. Nem szeretném, ha valami másként lenne, mint ahogy akarja.
- Ja, fiatalember, nekem az igazgató úr fel szokta olvasni.
- Természetesen uram. Máris olvasom. Bocsánatot kérek.
Ezzel felolvasta az írottakat. Józsi bácsi rábólintott. Rendben van. Az ügyintéző ismét elé tolta a lapot.
- Akkor itt tessék aláírni, kérem!
- Olyat én nem tudok – felelt szerényen az öreg – nem tudok én sem írni, sem olvasni.
- Ez hihetetlen – álmélkodott az új ember – ilyen vagyon felett rendelkezik, és nem tud írni-olvasni? Mi lett volna Önből, ha írni, olvasni tud?
- Nem fogod elhinni fiam. Templomszolga, az egyik pesti plébánián.
Eddig a történet. Talán nem jellemző, de mindenképpen érdekes. Jól világít rá arra, hogy nincs vesztett helyzet, és a pénz valóban csak eszköz. Nem több, nem kevesebb. Nem tudás, nem hatalom, hacsak mi nem tesszük azzá. Sajnos, mostanában egyre inkább azzá tettük, és keservesen meg is fizetjük az árát.
Másra is rámutat ez a történet. Például arra, hogy az ég egy világon, egyetlen történés sem véletlen. Mindennek oka, és ismeretlen célja van. Ha a világ hatalommá tette a pénzt, azért szenved miatta, hogy nagyon sürgősen a helyére tegye a dolgokat, és elkezdje az embereket valódi értékük szerint mérni.
Béla László
