Nem az ellentéteket keressük!
Nem a tiltakozásért tiltakozunk! Megmozdulni, az érdekeink súlyos sérelme ellen kell. Nem vagyunk, és nem lehetünk, politikai huligánok, de ne legyünk ostoba birkák sem. Hazánkba a rendszerváltással beköltözött a totális pusztítás. Megbontva a magyarság egységét, elhintve az irigység magját, megszűntették a magyar értéktermelést. Nincs mit a piacra vinnünk, viszont, mindenért a piacra kell mennünk. Ez lehetetlen!
Ha kell egy vasúti vágány, venni kell. Ha kell egy metró szerelvény, egy busz egy öltöny, egy ágynemű, egy televízió, egy számítógép, egy autó, meg kell venni. Megvenni, amennyiért adják, mert nem gyártunk már semmit. Szolgáltatásokból próbálunk megélni. Nem lehet! Szolgáltatásokból akkor lehet megélni, ha van kinek szolgáltatni. Akkor van kinek szolgáltatni, ha vannak értékteremtéssel foglalkozó emberek, akik nem idegen vállalatoknak, hanem a hazának, és önmaguknak teremtenek értéket. Ezt az értéket eladják, a bel, vagy külföldi piacon, és a kapott pénzen megvásárolhatják a szolgáltatásokat. Ez csak így működik! Hiába akarom én az autót lemosni jó pénzért, ha nincs autó. Ahhoz, először autót kell venni. A mosásból, soha nem tudom megtenni. Mi marad? A bankhitel. A bankhitel, ami úgy van kitalálva, hogy soha ne lehessen visszafizetni. Nincsen a világban összesen forgalomban annyi svájci frank, mint amennyit a magyar adósok számláin nyilvántartanak. Hogy a … létezik ilyen!?
Mit adtak a magyar hitelesnek, ha nem is létezik?
Egyszerű a válasz, semmit. És ezt a semmit fizetjük, hogy nyögünk bele.
Ebbe az országba, nem áramlott tőke. Amit beáramlottnak tekinthetünk, annak már a többszörösét visszafizettük kamat formájában, és még mi tartozunk?
Építik az autópályákat, alagúttal, völgyhíddal, ahogy a legdrágább. Minek?
Minek az autópálya a magyarnak, ha jövő héten elviszi a bank az autóját?
Ááá! Nem a magyarnak épül a pálya. Az a multik verőere. Nem csak azért, mert ezzel vernek bennünket, de ezen át öntik a nyakunkba a külföldi terményeket, amíg a magyar mezőgazdaságot meg nem ölik.
És aztán?
Aztán majd érezzük kegynek, ha éhen nem halunk. Örüljünk, hogy egy „lusta népet” a „fejlett világ”, hajlandó eltartani, merthogy szerintük, ez a nép, semmire sem való. Már megérezhettük ennek az első fuvallatát a cukorárakon.
Nem hagyhatjuk, hogy ez az ocsmány hazugság, a kezükben, a szemünk láttára arany igazsággá formálódjon. Most erre haladunk. Meg kell állni. Vissza kell ballagni oda, ahol a magyar igényeket, kiváló magyar termékekkel tudtuk kielégíteni. Lassan ötven évesek, a hévvonalakon járó szerelvényeink. Ma is szépek, és közlekednek. Magyar termékek.
Ha a Ganz munkásaiban, nem volt annyi összetartás, hogy a privatizáció előtt megszállják a gyárat, és ne engedjék ellopni, akkor most, az egész magyarságban kell annyi összetartásnak lenni, hogy olyan vezetést állítson az ország élére, aki képes „visszalopni” az ellopott értékeket.
Ezért kell kisétálni egy demonstrációra, hogy megmutassuk, él bennünk a szándék, és meg van bennünk az egység a megvalósítására.
200 embert körberöhögnek, de kétmilliótól megáll bennük az ütő. A csendesen, békésen, de határozottan sétáló kétmillió, elindítja a pénzimádatba kocsonyásodott agyakat. Felveti a kérdést, mi lesz, ha ez a kétmillió, esetleg nem békésen sétát? Beindul a lefagyott gondolkodás, és érthető önvédelemből, embernek kezdik nézni a magyarságot. Kisebb arcátlanságot mutatnak a fosztogatásban. Több lehetőséget hagynak kibontakozni, több pénz kerül az emberek kezébe, és újra élhetővé válik az ország, a tömegek számára is.
Tragikus az a helyzet, amikor a magyar piaci kofa azt mondja, „a magyarokkal mindent meg lehet csinálni”. Sokat harcoltunk a történelmünk során, de ilyen védekezésképtelenek soh’sem voltunk.
Ma sem lehetünk! Nem lehetünk, mert ez maga a dögvész. Az, a cionista dögvész, amibe eddig minden birodalom, és számos nemzet belepusztult már. Legyünk mi magyarok, akik észrevesszük a fenyegetést, és megfelelve az elvárásoknak, megfelelően lépünk fel ellene. Történelmünk is erre predesztinál bennünket, tegyük hát, amit a túlélésünkért tenni kell.
Béla László
