A megosztás művészete.
Ezt az emberi magatartást, mint az emberek feletti jogtalan hatalom megteremtésének és fenntartásának eszközét, a népirtó, átstrukturáló provinciális római hatalom már rég kitalálta, oktatja, használja, és nem szégyelli.
Nem szégyelli, sőt büszke rá. Az afrikai identitás, ezzel vette át a hatalmat Róma felett, majd szétáradva a világnak abban a felében, amin élősködni lehetett, a fél világot megfertőzte vele. Ahol egyetlen prominens képviselőjük megjelenik, ott rövidesen a barátok ellenségekké, a kollegák riválissá, a tehetségtelenek várományossá válnak mindaddig, ameddig a leghangosabb közülük, át nem veszi az intézmény, vállalat, párt, vagy csoport vezetését. Különösen óvatos, felkészült és tapasztalt embereknek kell lenni a csoportban ahhoz, hogy ezt a törekvést, szinten tudják tartani, meg tudják nehezíteni, legjobb esetben vissza tudják szorítani. Sokan az európai népeket teszik felelőssé a mai helyzetért,
- mondván – miért hagyták. Lám Kína, vagy az arab világ nagyobb része, teljesen mentes ettől a fertőzéstől. Ez nem az európai, nem is az arab népeken múlott. A vész terjedésének idején, a keleti népek kultúrája, építészete ugyan elérte, talán meg is haladta a nyugatét, de végtelen szerény életmódjuk, életszínvonaluk, messze nem biztosított akkora lehetőséget az élősködésre, mint a nyugati kultúráké. Ez a fajta, soha nem megy oda, ahol legfeljebb az éhező őslakossággal együtt éhezhet. Mindig oda megy, ahol van mit ellopni, elcsalni.
Mikor voltak harcok Irakban, az olaj előtt? Mikor Líbiában, amikor az olaj dollárért is folyt? Az olaj óta, már az arab országok is „békére” és „demokráciára” szomjaznak, és a NATO békegalambjai helybe is v iszik, az ellenkezőjét.
Hú! De elkanyarodtam.
A megosztásról indult a történet.
Ez egy művészet. Az ő művészetük! És olyan jól csinálják, hogy korábbi írásomban én, mint meggyőződéses pacifista, „állami pribéknek” neveztem, egy rossz útra térített honfitársamat. Azt az embert, akit egyébként szeretek, tisztelek, és a helyzete miatt végtelenül sajnálok.
Hogy is van ez?
Hogyan juthat el egy magyar honfitársam oda, hogy olyan munkát vállaljon, amit én, akkor sem vállalnék, ha a küszöböt rágnám éhségembe?
Könnyű nekem. Én látom a darabot, a hátteret, és a címszereplőt, sőt a rendezőt, és a producert is, hisz ettől színház a színház, ha a közönség figyel. Csakhogy!
Én egy undorító közönség vagyok, mert a közönségnek, csak a darabot szabad látnia, többet nem, mert ha többet lát, nem élvezi az előadást, és a végén, mikor a főhős elvész, nem örül rajta, nem tapsolja véresre a tenyerét, hanem fütyül, és a csapnivaló produkció miatt, a rendező, és a producer fejét követeli. Na-meg, vissza a jegy árát, és ez a félelmetes vég.
Hogyan is történt?
A „Népszínház” a „Renszerváltás” című darabot tűzte műsorára. A közönség eufórikus hangulatban örvendezett. Végre valami új, valami lendületes darab, amit mindannyian élvezettel nézhetünk.
A darab úgy kezdődött, hogy a producer, pályázatot hirdetett a lehetséges rendezők között. Leültette őket egy kerek asztalhoz, és a szájukba rágta, bárki legyen is a nyertes, milyen elvek alapján kell rendezni a színházat. A nyertes rendező munkához látott. Legelőbb felhúzta a vasfüggönyt, és kiékelte a mechanikáját. (azt hitte, hogy az éket nem lehet kivenni) Az eligazítás szerint, kirugdosta takarítókat, jegyszedőket, ügyelőket, még a zenészeket is. Elkergette a gebines büffést, mert a sógorának hatalmas, eladatlan, romlott készletei voltak. Aztán eladta a hangszereket, a lámpákat, a hangtechnikát, a nézőtér székeit, a Wc kagylókat, fűtőtesteket, kazánokat. Csak a csövek éktelenkedtek, hirdetve, hogy valamikor az épületben, egy kulturáltabb színház működött. Mikor mindent eladott, kirugdosta a karbantartó, üzemeltető személyzetet is, aki segített eladni a dolgokat. Megállt, körülnézett, és elégedetten összedörzsölte a tenyerét.
Beengedték a közönséget. Nagy volt az ováció, meg a várakozás. A kirugdosott emberek is a nézőtérről nézték, mi is lesz ebből. Semmi! Nyár volt, árnyék volt, sötét volt, kuss volt. El lehetett álldogálni, így legalább többen elfértek.
Felhördült a függöny, megkezdődött az előadás. Pocsék volt a darab. A színészek anyáztak, sárral, végtermékkel dobálták egymást. Csak úgy bűzlött a színpad. Amikor valamelyiknek a tarisznyájára léptek, artikulálatlan üvöltést hallatott, amit nem enyhített a fagott lágy búgása, és nem tett rá pontot az üstdob dobbanása, hisz már semmi sem volt, ami a színházhoz kell.
Végre szünet lett. Lezajlott az első felvonyítás. A közönség megrohanta a büfét.
Akkor kapta a második hideg zuhanyt, amikor csak romlott lóf elvágottat, meg nyugati lábléteát vehetett. Megvette. –a szabadság örömére – attól meg elkapta a hasmars. Rohant a Wc-re, de már nem volt kagyló. Kínjába körberondította a házat. Mindenki csak egy kicsit, de sok kicsi sokra megy. Már a folyosó is bűzlött, visszamenekültek hát a nézőtérre, a finnyásabbak közül pedig, sokan, ki a házból. Akik maradtak, már bekiabáltak, „vissza a pénzünket, ez nem színház, ez mocsok”. „Hideg van, büdös van, nincs kaja, és a darab is pocsék, elég ebből”.
Milyen a színész sors, ezek folytatták rendületlenül. A producertől a gázsit felvették, a szerepet elfogadták, nincs mese, végig kell csinálni, hát csinálják.
Hiába rohangál fel a néző a színpadra, lerugdossák. Aztán visszavesznek néhány kirúgott szakembert, biztonsági őrnek, a közönség féken tartására. Szegények örülnek, hisz otthon éhes a gyerek, pénz, munka, meg nincs más. És ez így megy mostanában.
Sebaj! A bejáratnál már megjelentek a tűzoltók a tíz légkörös fecskendőkkel. Kimossák a ganét a folyosóról, meg a színpadról is, a ripacsokkal együtt. A közönség, visszaszerzi az elkótyavetyélt berendezést, a szakemberek visszaépítik, és ünnepi megnyitóul, új, igazi művészekkel, előadják a Bánk Bánt, mer ez Népszínház, nem valami afrikai orfeum.
Nem a szerepbe kényszerített végrehajtókra, de a parancsot kiadókra kell ügyelni, azokat kell félretenni, ne rondíthassanak bele a kultúránkba. Akkor ismét lesz erkölcs, becsület, és magyarság, aki jól érzi magát a bőrében, és a hazájában.
Béla László
