Hírháttér.
Még mindig nem tanultuk meg, de legalább is sokan, nem tartjuk fontosnak, hogy az elénk ömlesztett híreknek, a liberális „médiatortának”, a háta mögé nézzünk. Halljuk a hírt, de nem kezdjük el elemezgetni. Sokunknak eszébe sem jut megfontolni, mitől lehet egy esemény, egy tény, vagy egy hazugság, hírértékű. Ezért lehet bennünket, még mindig az orrunknál fogva vezetni, anélkül, hogy azt észrevennénk, vagy bármit tennénk ellene. Amikor észrevesszük, akkor döbbenünk rá, hogy már átgázolt rajtunk a gonoszság, és már csak a következményt sommázhatjuk tehetetlenül.
A gasztronómiai hasonlatnál maradva, ha látunk egy szépen tálalt ételt, aminek még az illata is ínycsiklandó, nem fontolgatjuk, vajon tettek e, és ha igen, mennyi, és milyen veszélyes mérget abba az ételbe. Nem gondoljuk át, hogy elfogyasztása után, nem fogunk e azonnal, vagy hosszú szenvedés után meghalni, az elfogyasztás következményeképpen. Ez egy magyar sajátosság. Mi magyarok, mindig egyenesen, szemtől szemben harcoltunk, és ezekben a harcokban, mindig győztünk. Gondolkodásunkban nem szerepel az ármány, a láthatatlan cselvetés, a sunyi gyilkolás, éppen ezért, ellenségeinkről sem tételezünk fel semmi hasonlót.
Ez a szemlélet, évszázadok óta, és mind a mai napig, nagyon megnehezíti a magyarság életét, lehetőséget adva, sunyi gondolkodású ellenfeleinknek a győzelemre, a gerinces magyar kiállással szemben. Amikor Attila, megelégelte, a rovásunkra folytatott római terjeszkedést, és hunjait összegyűjtve, végigtarolta a római birodalom egy részét, (a
Ez persze, elmaszatolt, lehazudott történelmi legenda, legalább is, azzá tették.
Egyedüli tagadhatatlan tény, hogy legendás királyunk, férfiereje teljében, 45 éves korában, egy győztes hadjárat csúcspontján, Bécsben, tragikus hirtelenséggel elhunyt. Azóta sem szűnt meg, a magyarság ármányos pusztítása.
Túllépve a világháborúk, és Trianon aljas indíttatásán, ez a pusztítás, ma is tetten érhető. Mindössze annyi a különbség, hogy most nem csak fizikai testében, éhezéssel, egészségügyi ellátás hiányával, destruktív kisebbségek pozitív diszkriminációjával pusztítanak bennünket.
Ím-már, a magyarság lelkét, tudatát is mérgezik. Megpróbálják ellehetetleníteni a magyarság természetes újjászületését, megújulását.
Így fordulhat elő, hogy egy reflektorfénybe állított „celeb”, beteges nemi irányultsága, két egymást követő napon, a vezető hírek között szerepeljen.
Mitől olyan fontos ez?
A hír szempontjából, egyáltalán nem fontos. Teljesen mindegy 15 millió magyarnak, hogy egy nőstény, vagy egy hím, emberi tulajdonságait, nemzeti identitását, természettől, Istentől ráruházott feladatát semmibe véve, milyen egoista élvhajhász perverzióinak hajlandó teret engedni. Ez, csak a pusztítóinkat érdekli. Amiért a pusztítók mégis ránk lőcsölik, az a hír üzenete.
Ahhoz, hogy megértsük, mit is üzen a hír, előbb, a „celebség” hamis üzenetét kell ismernünk.
Ez is magyar találmány. Mint ha csak önmagunkat is pusztítani akarnánk.
Egy hazájához hűtlen magyar, egy Amerikába kivándorolt honfitársunk, Gábor Zsazsa, elfajzott agyszüleménye volt. Igaz, én a keresztlevelét nem láttam, de higgyük, hogy volt neki.
Ki is a celeb?
A társadalmon élősködő, azt minden módon pusztító réteg, pénzzel kitömött bábja, aki nem tévesztendő össze a sztárokkal, a kiváló képességű, a tömegek elismerését méltán kiváltó, valóban értékes emberekkel. A celeb lényege, épp az értéktelensége ellenére megvalósuló csillogás ténye.
Mit üzen a celeb, a társadalomnak?
Nem kevesebbet, mint hogy bárkinek, bármilyen tehetségtelen tucatembernek, szabad lehetősége van, a mérhetetlen mértékű társadalmi kiugrásra, minden pozitív tulajdonság hiányában is. Ehhez semmi más nem szükségeltetik, mint elnyerni, bizonyos csoportnak, vagy ilyen csoport prominens tagjának a szimpátiáját. Máris dől a pénz, csillog a fény, szárnyal a hírnév, és nem lehet hozzá elég sötétnek lenni. A celebség indulhat a popzenéből, való villából, vagy bármilyen, erkölcsi alapértékeket tagadó helyről.
Mitől hamis illúzió ez?
Több okból. Egyrészt, sok perspektívátlan fiatalt erre az útra terel, jóllehet a várományosok egy tized ezreléke érheti el valóban ezt a célt.
Másrészt, a celeb, a legkiszolgáltatottabb állatfaj. Tehetsége, megkülönböztető adottsága ugyanis nincsen. Csillogása, szárnyalása addig tart, ameddig futtatói másképp nem döntenek. Ha eljön ez az idő, (márpedig mindig eljön) nincs több szár nyalás, pénzzel tömés. Marad az egyszerű, kisemmizett élet. Eldobják, mint egy taknyos papír zsebkendőt. Némelyiknek nagyritkán utánanyúlnak a kukába, hogy egy pillanatra visszaemeljék a fénybe, azután újra eldobják.
Ki is a fényhozó? Becsületes nevén Lucifernek hívják, és nem a segítő szándék jellemző rá. Áldozatainak tragédiája, hogy megismertetik velük a fényűzést, aztán elveszik tőlük, ezért bármire, hangsúlyozom bármire hajlandók lesznek, hogy ezt visszaszerezzék, de tartósan ez mégsem sikerül soha.
Ha bevállalják, az aberrált szexuális identitást, akkor sem, viszont rengeteg fiatalban ébresztik azt a tévhitet, hogy ilyesmivel közelebb kerülnek a „celebség” irigylésre méltó állapotához.
Kevés az a józan fiatal, aki tapasztalatok hiányában is képes ezt a csapdát átlátni. Ez az, ami igazán veszélyes a társadalomra, mégsem büntetik.
Béla László