A sötétség még sűrű.
A sötétség még sűrű, sokan vannak még, akikben nem is dereng a fény az alagút végén. Tudom, ezt a csőlátást kényszerítik ránk már több, mint húsz éve, és a csövet, ők forgatják, amerre akarják. Sokan kihúzták már a fejüket a csőből, és rácsodálkoztak a világra, mennyi szép és jó is van benne, és mennyi aljas intrika, ami eddig rejtve maradt.
Ma reggel akaratlanul tanúja lettem egy beszélgetésnek két sorban álló között. Az egyik, olyan párttitkár fazon. Az a fajta, aki anno a kerületi MSZMP, nagyembere lehetett, de miután teherbe ejtette a 18 éves titkárnőjét, pártfegyelmivel kirúgták, a felesége elvált, így ma, hatalom és család híján, öreg elefántbikaként éli számkivetett életét. A másik, egy jellegtelen fazon. Láthatóan nem az, az önként politizálós fajta. Talán tanár, doki, hivatalnok, vagy iparos? Bármelyiknek elmenne.
A „párttitkár” fazon, mondta a magáét. Milyen csúnyán megsérti ez az Orbán, az uniót, és következett a független bankoktól, a kulturált társadalom-politikáig, minden hazug maszlag, ami a megvezető médiákból amúgy is naponta ömlik ránk. A vélemény akkor tetőzött, amikor emberünk megállapította, hogy a kormány nem normális. Ellenünk uszítja a jóságos EU.-t. sértegeti a „független” bankokat, akik nélkül,már éhen haltunk volna rég…
No, itt szakadt el a cérna, vélhetően nemzeti gondolkodású megszólalónkban.
Csak úgy vonalon kívüliként, csendesen kérdezett bele, a nagymonológba.
És a Vona? Az legalább őszintén kimondja, amit sokan gondolunk.
Erre, az elvtársban is elszakadt a cérna. Az, az ilyen-olyan, és itt megcsillogtatta az elvtárs a nyelvismeretét trágárnál trágárabb szitokszavak vonatkozásában. A szidalmazás végén a kérdés: európai zászlót elégetni? Mi lenne velünk az unió nélkül? Hogy dolgozhatna a fiam Németországban? Úgy vágnák ki, a taknyán csúszna hazáig. A közbeszóló szerényen megjegyezte: az Unió nélkül, itthon is dolgozhatna, és nem bérrabszolgaként, mint Németországban.
Persze! Hol? Amikor már semmink sincsen? Hol a …ban dolgozhatna? Mire mennénk egyedül?
A közbeszóló látta, hogy nagy tuskóba vágta a fejszéjét, már inkább kimaradt volna, a vitából, de a kérdéseket egyenesen neki szegezte az elvtárs,
így, szerényen megjegyezte: 45 után ki segített? A háborúban leszerelték és elvitték a gépeink egyik felét a németek, a másik felét később az oroszok, közben az országot szétbombázták az angolok és amerikaiak. Onnan ki segített talpra állni? Úgy e, hogy senki? A magyar szorgalom, és tudás épp elég volt a talpra-álláshoz. Az most is meg van.
Magyar tudás? A „magyar” Rákosi lesöpörte a padlást. Élet volt az?
Jó, hiba volt. de 56-ban csak talpra álltunk. Jegyezte meg a közbeszóló csendesen.
Persze! – csattant fel az elvtárs - Kádárnál befizettem egy autót, és öt év múlva meg is kaptam. Nagyon menő volt!
És az öt év alatt, ameddig várni méltóztatott az autóra, hány hajléktalannal találkozott az utcán? - kérdezett vissza csendesen a közbeszóló.
Hát? Volt ez a hülye kmk. (közveszélyes munkakerülés) Hajléktalanok nem voltak. Hogy most honnan lesznek? Lusta dögök az emberek. Megérdemlik a sorsukat. Aki akar dolgozni, az tud ma is.
Persze! Külföldön! – válaszolt már kissé ingerülten a közbeszóló. Megmondom én magának, hogyan termelik a hajléktalanokat! Módszeresen!
Oda adják a marósnak, a többmilliós luxusautót, azonnal, ingyen. Persze, hogy szeretne a szerencsétlen különb autón járni, mint a vezérigazgató, amire eddig esélye sem volt. Igaz, a fele fizetését elviszi a részlet, de bevállalja. Az asszony is keres valamit, meg a nadrágszíjat is meghúzhatjuk, de micsoda menő autó…
A környezete megirigyli a „menő autót”. Valahogy az asszonyt egy hónap múlva kirúgják a munkából. Három hónap múlva, bezárják a gyárat. A marót elprivatizálják, a marós mehet a menő autójával, pánikszerű sebességgel munkát keresni. Idegen nyelvet nem beszél, neki eddig elég volt a tudása mellé a magyar, hát nem talál munkát. Marad az álláskeresési támogatás, (vagy hogy hívják manapság a segélyt.) Ez persze nem sok. Amit az asszony kap, meg a családi pótlék, az elég a kajára, amit a marós, az elég a számlák egy részére,
a banknak már nem jut, a luxusjárgány, üres tankkal áll az utcán, hirdetve a marós „gazdagságát”. Aztán egy reggelre eltűnik a járgány. Ellopja a bank.
csak a levél jön, hogy az eladást követően, még mennyi fizetnivalója maradt a marósnak, az autóügylet kapcsán. Sok, mert az autót, a bankkal összejátszó maffia vette meg töredék áron. A marós, és családja, az éhhalál szélén áll.
Villanyt, gázt, már rég nem fizetnek. A csekket, már egyenest a kukába dobják.
Felszólítások mindenhonnan, mígnem megérkezik a lakásuk új tulajdonosa, és néhány kommandós segítségével, kihajigálja marósékat az utcára. A gyerek, még csak tizenöt. A gyámhatóság résen van, azonnal intézetbe viszik, nehogy „ellátatlan” maradjon. Marósék mehetnek a híd alá. Íme, a vadonatúj hajléktalan magyar. Ilyet kiválasztottba nem, látni, ez ma Magyarországon a magyarok előjoga, amit az EU. és a „független bankok” garantálnak a számára.
Közben az elvtárs is megkapta amire várt, és eszébe sem jutott véleményt kifejteni a kérdésben. Hamar elhúzott, nehogy feltartsa a sort. A történet kérdése, megválaszolatlanul maradt a levegőben. Az óta is ott lebeg, és a magyarság dolga, és tiszte megválaszolni.
Megy az, csak erő kell hozzá, meg némi tisztánlátás, csipetnyi önbecsülés, egy maroknyi visszaszerzett önbizalom, és sok-sok nemzeti öntudat, és összetartás.
Egyedül nem megy…
Béla László
