Mit akarunk mi?
Mit akarunk mi, egy Európai Uniótól?
Összehangolt támadásokat, kötelességszegési eljárásokat, mindenféle szitokszavakat, pejoratív címkéket kapunk tőlük. Hatalmas „tagdíjat” fizetünk, aminek egy részét, visszakapjuk támogatás címén. Mi ebben a támogatás???
Ahány ország a megalakulása óta belépett, egytől-egyig csődbe ment, vagy a csőd szélén imbolyog. Mennyi ész kellene, az épp ügyeletes vezetőknek, hogy ezt az egyszerű tényt átlássák.
A jobbik?
Igen! A jobbik évek óta mondja. Megkapta hozzá a felhatalmazást? Egy frászt!
Bekerültek a parlamentbe, elmondhatják a véleményüket, el is mondják, sokszor kőkeményen, de ott a kétharmados zsilip, amin át nem mehet, magyar érdekeket szolgáló törvény. A bankadó? A három csapás? A 16% adó? Ezek a füstgránátok, amik eltakarni hivatottak a lényeget, még a pártatlanul figyelők szeme elől is, hogy a Viktor-rajongókról ne is beszéljek.
Nem baj! Minden rendben lesz!
Arra kell gondolni, hogy egy éjjel, valami megcsípi a Viktort, és reggel arra ébred, hogy rájött néhány alapigazságra. Felfogta, hogy a monarchia előtt, és az után is, Magyarország mindig önálló, független állam volt. Igaz, lerohantak tatárok, bepróbálkoztak törökök, de a magyar függetlenséget, csak a -nem nevesített – monarchia, és a szovjet áradat tudta föld alá szorítani, egy-egy történelmi léptékben rövidnek számító időre. És akkor a Viktor a fejére csap, heuréka! Azzal indul el otthonról, hogy akkor most kilépteti az országot ebből a haldokló csapatból, mielőtt sírba rántanának egészen. Meg van hozzá a kétharmados többsége, sőt, egészen biztosan számíthat a Jobbik támogatására is.
Erre kell gondolni. El kell hinni, hogy lehetséges, sőt, el kell képzelni, vizualizálni, hogy megtörtént. Hálát kell adni az univerzum, teremtő erejének, hogy halálunk óráján, percekkel a vég bekövetkezése előtt, megteremtette a szabadságunkat, felszámolta hazánkban a bér, és politikai rabszolgaságot.
Arra kell gondolni, hogy nem csak a tárgyalóterem asztaláról, de az Unió zászlósorából is végleg lekerül a Magyar Nemzeti Lobogó. Nekünk, nem fog hiányozni. El kell képzelni, sőt valóságként végig kell nézni azt a temérdek pénzt, amit a határainkon behozott árukért fizetnek vámként. Magunk elé kell vetíteni, valóságként át kell élni, hogyan veszi vissza magyar vezetés, az idegen irányítás alá kényszerített Magyar Nemzeti Bankot, a gyarmattörvények megsemmisítését követően. Meg kell szemlélni, képzeletben meg is kell számolni azt a temérdek pénzt, ami ebben a bankban a miénk, de eddig más tartotta rajta a kezét. Látni kell, a döbbent kiválasztott arcokat, amikor a magyar példát látva, a többi halálraítélt ország, egymás után hagyja el a süllyedő hajót.
Nem lehetünk mindig, a vesztesek utolsó szövetségesei. Hinni kell benne, hogy a magyarok végre észhez tértek, és elsőnek lépnek, nem utolsónak.
Mondom, csak hinni kell benne, erősen akarni, és az univerzum, megteremti nekünk, amit sokan, erősen akarunk.
Egyáltalán nem fontos tudnunk, mindezt hogyan teszi. Tudatunkban elég megélni, valóságként érezni, a szabad, független Magyarország tiszta levegőjét.
Élvezni az általános jólétet. Nem azokra haragudni, akik mindezt elvették tőlünk, hanem azokkal együtt hálát adni a változásokért az univerzumnak, és embertársainknak, akik elősegítették, közülünk véghezvitték azokat. Tudni kell, át kell élni, hogy gyermekeinknek mindene megvan, tanulhatnak, jövőképük lehet. El kell hinnünk, és valóságként megélnünk, hogy válogathatunk a jól fizető állások között, és hitünk, akaratunk, megteremti ezt a helyzetet.
Látni kell, de legalább hittel el kell képzelni, ahogy sűrű tömött sorokban hagyják el a magyar határállomást, az országból távozó idegen fegyveresek, biztonsági őrök, katonai „tanácsadók”. Képzeletben majd valóságban látni kell, a mosolygó jó kedvű magyar fiatalokat, amint március 15.-én példás rendben bemutatkoznak az ünneplő embereknek. Tudni kell, büszkék arra, hogy viselhetik a Magyar Honvédség egyenruháját. Hálásak azért, hogy fizetésükért, hónapokig tanulhatják a haza védelmének fortélyait, és edzett, kiképzett, fegyelmezett férfiként térhetnek vissza baráti körükbe, eredeti munkahelyükre, és stabil, a rendszer által egyáltalán nem támadott családjukba. El kell képzelni, a minden kényelmet biztosító tanyákat, ahol fiatal képzett családok termelik meg, az egészséges magyar élelmiszereket. A piacokat, ahol magyar kereskedőktől olcsón vásárolhatjuk meg mindezt. Magunk elé kell vetíteni a magyar bank forgalmas bejáratát, ahova sokan hordják megtakarított pénzüket.
Látni kell, az elégedett arcokat, akik hitelért mentek ebbe a bankba, és alig-kamatért megkapták. Látni kell a bezárt idegen bankok poros, pókhálós kirakatát, ami mögött, az egyetlen alkalmazott, az igazgató ül, és réveteg tekintettel nézi, a szomszédos magyar bankba tartók élénk forgalmát.
Valóságként el kell fogadni, és megélni a magyar biztosítót, aki nem csak a díjat szedi be, de a bajban, valóban mellettünk áll.
Sokáig sorolhatnám, mit kell elfogadni, hinni és akarni, hogy sokkal boldogabban éljünk. Ehhez semmi más nem kell, mint elképzelni, akarni, hinni benne, és hálásnak lenni azért, ami még, vagy már ismét, igaz belőle.
Ha elegen tesszük ezt, az univerzum megteremti számunkra.
Mint írtam, nem kell tudnunk, miként válik valóra. Ez nem a mi dolgunk.
Hogy elviszi az ördög a kollaboráns kormányt, vagy Brüsszelből felszámolják az uniót, Amerikában összedöntik a hamis pénzt, vagy éppen ott, elkergetik a gyarmatosító kormányt, államosítják a nagyvállalatokat, az elszemtelenedett magánbankokat, ez nem a mi dolgunk. A mikéntet, az univerzum majd megalkotja. Mi csak akarjunk ember módjára, szerényen, de büszkén, és egyre jobban élni. Nem, ahogy mostanában ígérik, és rendre átvernek mindannyiunkat.
Ez, a vonzás törvénye. Ők is ezzel dolgoznak, de mi többen vagyunk, és a „sok lúd disznót győz”. Ezt a magyarok, már sok ezer éve tudják, csak a mai generációk, buta régi bölcselkedésnek hiszik. Nem az!
Ez az igazság.
Béla László
