Amióta ezt a blogot írom, a kedves érdeklődők jóvoltából, sokkal tájékozottabb lettem. Igaz, ezúton, csak azoknak az embereknek a véleményét ismerhetem meg, akik egyáltalában figyelmükkel tisztelik meg írásaimat. Számomra ebben a műfajban, Önök, a társadalom keresztmetszete, reprezentánsa. Több, mint két éve nyüvöm gyönyörű anyanyelvünket az oldalon, ez alatt számos kritikát kaptam. Szóban, vagy írásban alig, érdektelenségben többet. Az elutasítást, vagy egyetértést ugyanis, leginkább olvasottságban tudom lemérni.
Érdekes következtetések adódnak. Nagyobb érdeklődést, azok az írások váltanak ki, amik arról szólnak, mi az, a mai események közül, ami jó irányba mutat. Ha a hibákról, vagy a jelenleginél jobb, járható utakról írok, csökken az érdeklődés.
Fogadatlan prókátor lennék?
Nem szeretném. Ha az ország sanyarú helyzetéről, az emberek kilátástalanságáról írok, valóban azok az emberek járnak a gondolataimban, akiken segíteni kéne. Akik önhibájukon kívül boldogtalanok, kirekesztettek, és súlyos hiányokat szenvednek el. Távol álljon tőlem, hogy bíráljam a jótékonysági szervezeteket, ingyen konyhákat és hasonlókat, hiszen ők, sokat tesznek a túlélésért. Igen. Kétségtelenül, de ennek hatalmas ára van.
Az, az erkölcsi, személyiségbeli vesztesség, ami a szolgáltatásaik igénybevételével együtt jár. Próbáljunk belehelyezkedni annak a Ganz-gyári esztergályosnak a bőrébe, aki negyven évet dolgozott, szocialista fizetésért, abban a tudatban, hogy utána, nyugodt, nélkülözésektől mentes időskor vár rá.
Megfelelő orvosi ellátásban részesül, ha arra szüksége lesz. Ez az ember, ma súlyosan becsapottnak érzi magát, mert a nyugdíja, épp a számlákra elég, ha beteg, várólistára kerül, de ha kezelésbe veszik is, sokszor félvállról teszik, mert az a kevés orvos, aki még itthon van, sincs megfizetve. Tisztelet azoknak az egészségügyieknek, akik mindezek ellenére szívből, emberbaráti szeretetből,
mély hivatástudatból, ma is gondosan ápolják betegeiket, de ez, akkora áldozat, ami rendkívüli embert kíván, és ez, nem várható el, legfeljebb adható.
Visszatérve az egészséges nyugdíjasra. Amikor a közművek, már elhappolták nyugdíja nagyobb részét, közgazdászokat, és kormányokat megszégyenítő hiánygazdálkodásba kezd. A hónap végére, amikor már kenyérre sem jut, odamegy az ingyen konyhára, mint ha egész életét naplopással töltötte volna.
Milyen érzésekkel teszi mindezt?
De az a családapa, aki épp a gyermekeit neveli, szintén nincs jobb helyzetben.
Kiváló szakember, de nem talál munkát. Dolgozott már külföldön, de a család hiánya, párosulva az idegenben dolgozó vendégmunkásnak kijáró „megbecsüléssel”, háromszor is hazakényszerítette. Reményt sem lát rá, hogy helyzete változzék.
Az a gazdálkodó, akit negyven éve beszippantott a nehézipar, szüleit magára hagyván, ipari munkássá lett, és most kihúzták alóla a talajt, mit érezhet?
Ősi tanyájukat lerombolták, visszamenne, hogy újat építsen, de szülei földjein zöld bárók gépei működnek, és amerre a szem ellát, „nincs szabad föld, egy kapa se” („csomókban hull a haja szála, s nem veszi észre maga se” József Attila:Mond mit érlel)
Egyszóval, ezeknek az embereknek a sorsa érint meg, de nem értük harcolok.
Magamért, a gyermekeimért, és minden magyarért, akit a méltánytalanság ilyen helyzetbe kényszerít. Ma, Magyarországon, életlehetőségeket, és perspektívákat kell teremteni, a magyarok számára. Nem külföldön, itthon!
Amikor örömmel írok az ősi magyar kultúráról, nemes hagyományainkról, dicsőséges évszázadainkról, nem büszkeségből teszem. Mindössze önértékelését szeretném támogatni azoknak a honfitársaimnak, akiknek nincs ideje kutatásokra, és ezek a felszínes információk, némi fényt gyújtanak a számára abban a sötétségben, amit a hamis oktatás, és a több száz éves nemzetpusztítás, rájuk erőszakolt. Az, hogy én, mennyire vagyok büszke a magyarságomra, az én ügyem. (Megsúgom, büszke vagyok, és minden okom megvan rá.)
Sokan harsogják tele torokkal, hogy kicsik vagyunk, hogy nincs is már igazi magyar, és hamarosan elfogyunk. Egyik sem igaz!
Ki a magyar?
Ezt leginkább a genetikából adódó gondolkodás, magatartás, mint emberi érték dönti el. Sokan hirdetik, hogy Magyarország, a Kárpát-haza nemzetközi átjáró ház lévén, kevert néppé tette, a hajdani magyarságot. Nincs már alapvetően magyar ember. Ez, súlyosan téves állítás. Genetikai kutatások igazolják, hogy a magyar gén, uralkodó. Nem a magyar ember, hisz annál béketűrőbbet, és befogadóbbat, még a föld a hátán nem hordott, csak a magyar gén. Ebből következik, hogy évezredek alatt sem változott. Ugyanolyan kromoszómákat mutatnak ki „honfoglaláskori”, vagy azt megelőző időből származó magyar sírokból, mint a mai magyar sejtekből. Az a nép, nemzetiség, vagy magányos bevándorló, aki a Kárpát-medencében, magyarok közé keveredik, mindenképpen magyarrá válik, hacsak nem zárt közösségben, szigorú beltenyészetben él. Ebben az értelemben, nem vagyunk kevert nép, ma sem.
A biológia sajátossága viszont, hogy rosszul tűri a beltenyészetet. Éppen a vérfrissítések miatt, a magyarság alapvetően egészséges. Az, az európai hírverés, hogy a magyar, Európa legbetegebb népe, egyrészt nem igaz, de ami esetleg igaz belőle, az, a rendkívüli megterhelés, stressz, ellenséges környezet, túlhajtott életvitel, és észrevétlen mérgezés eredménye. (sókeverékek, ártalmas kemikáliák, gyógyszerek, élelmiszerek) Abban az egészségügyi csődhelyzetben, amibe Magyarországot tuszkolták, számos nép már kihalt volna. Mi, köszönjük, jól vagyunk. Igaz, bombáznak bennünket hamis gyógyszerreklámokkal, szedjünk ilyen-olyan kemikáliákat, de leginkább tudjuk, hogy ez csak üzlet.
Legtöbben azt is tudjuk, hogy ha egyszer elkezdtük, nincs belőle kiút. Sőt, egyesek még azt is tudják, hogy idősebb férfi létükre, a gyakoribb ürítés, a hólyag elrugalmatlanodásának, fiziológiás következménye, és semmi kóros elváltozás nincsen mögötte. A reklámok belénk beszélnék a bajokat, de leginkább hiába próbálkoznak.
Nem akarok folyton-folyvást negatívumokról írni, de nehéz elmenni mellettük szó nélkül. Sokkal szívesebben írnék arról, hogy épp tegnap olvasztották be Magyarországon az utolsó idegen gyártású közúti járművet. Vagy, hogy a magyar gabona eltűnt a világpiacról, mert, ahogy a magyar gazda fel meri kínálni a feleslegét, azonnal háromszoros áron veszik meg. De azt is szívesen adnám hírül, hogy a recski bányáink jövedelme, elegendő az egész ország egészségügyének költségeire, így a magas színvonalú egészségügyi ellátás minden magyar állampolgárnak, állampolgári jogon jár. Ezek, a jó hírek, amik nem egyeztethetők össze, az unió „szellemiségével”, így ilyenekről még nem írhatok. Arról meg nem akarok, hogy kisajátítván világhírű gyógyszeriparunkat,
mára, az unió nagyjai, megkérdőjelezték kiváló elemző laboratóriumaink szakmai tudását, és felszámolták azokat. Szakembereinket, természetesen átvették, tudásukat igénybe veszik, de eredményeiket nem érvényesítik.
Ma az a gyógyszer kap forgalmazási engedélyt, amelyiknek a gyártója nagyobb befolyással bír. Hogy mit tesz ez, az emberekkel, az nem publikus.
Ezek a dolgok azok, melyek nem hagynak nyugodni.
Semminek nem vagyok ellensége. Hazámnak, és nemzetemnek gondolkodó tagja vagyok, aki próbál utat keresni abban a dzsungelben, amit a pénz, a korrupció, és az igaztalanság termelt, már a Kárpát-medencében is.
Szomorúan látom, mint ha sok honfitársam, nem is akarna változásokat.
Mint ha beérné azzal a szinttel, amit még, a gyarmatosítók meghagynak nekünk.
Talán úgy gondolják, ők még el vannak.
Meddig?
Ha egy népet pusztítanak, az nem áll meg a jobbágyoknál. Ha azokkal kezdték, a főurakkal akarják befejezni. Ha a főurakkal kezdik, akkor a jobbágy az utolsó, de a pusztító szándék teljes és általános. (907 Német-Római császári nyílt parancs, a pozsonyi csatába induló haderőnek)
A helyzet, ma ugyanez, csak az eszközök változtak, és a műveletek folynak alattomban. Jogunk, és gyermekeinkkel szembeni kötelességünk védekezni.
Dőreség, az ellenfél jóindulatára számítani, még inkább arra hagyatkozni.
Béla László
