Középpontban az érték (?)!
Noha magam, nem lelkesedem az ünnepekért, mégis be kell látnom, igenis, szükség van rájuk. Kellemetlen, hogy valódi értéküket, mára lassan, egészen elfedi a kalmárszellem, a munkában agyonhajszolt embereket megakasztja a pénz hajszolásában, sőt, az ünnep elvárásaival, a nehéz helyzetben lévőket, még nehezebb helyzetbe döngöli, de mindezért cserébe, legalább kitekintést enged, a megálló mókuskerék küllői között.
Lehetőséget ad a gondolkodásra, az értékteremtőknek, és haszonélvezőknek egyaránt. Persze, azt embere válogatja, ki él ezzel a lehetőséggel, és ki nem.
Ki lesz az, aki a gondok, vagy a lelkiismerete elől, alkoholmámorba rejti a tudatát, és ki, aki e kényszerű nyugalomban elgondolkodik helyzetén, életvitelén, és perspektíváin. Az sem mindegy, hogy ki, min gondolkodik, és milyen alapon áll a gondolkodása. Nyilvánvalóan egészen más következtetésekre jut az, aki azon töri a fejét értékteremtőként, miként fogja az ünnep elmúltával, szerettei számára előteremteni a mindennapi kenyeret, mint az, aki haszonélvezőként azon, hogyan tudna még többet megszerezni az értékteremtők munkájának gyümölcséből, hogy egy héttel hosszabban időzhessen, valami pénztemető eldorádó, hamis szeretetet mutató, langyos
lagúnájában.
Igen. Itt, nagyon elmosódik a határ. Nagyon nem egyértelmű, ki értékteremtő, és ki haszonélvező. Ezt a határt, csakis az emberség, és az emberek értékelése képes meghúzni. Lehet értékteremtő az is, aki soha életében egy keresztbe szalmát sem tett a gyakorlatban, de szervezőkészségével, jó ötleteivel, sokak számára munkát, stabilitást, becsületes megélhetést teremtett, és egyfolytában ezen dolgozik.
Lehet haszonélvező az is, aki egész életét a munkapad mellett töltötte, kényesen vigyázva arra, hogy magához a munkához, csak mások férjenek hozzá.
Amikor a fizetés került szóba, akkor persze, ő a leghangosabban ordítja, hogy az bizony kevés.
Igen. Nem vagyunk egyformák. Nem is baj, mert így kerek a világ. Ebben a sokszínűségben tett, és tartott példás rendet, az emberi értékeken alapuló értékítélet. Az egymás közelében élő emberek, óhatatlanul ismerik egymást.
Kimondva, vagy kimondatlanul, de értékelik egymás teljesítményét.
Kérdés csak, hogy milyen alapon teszik.
Napjaink változásai, ezt az alapot támadják. Felborítják a több ezer év alatt kialakult rendet, és valami egészen mást, egészen hamisat tesznek a helyébe.
Hogy is van ez?
Ha a gyakorlati életet vesszük alapul, hiszen az, minden pozitívumunk forrása, akkor példát is onnan kell vennünk.
Adott három ember. azonos képzettséggel, munkakörben, életkorban.
Egyik átlagosan elfogadható, minőségben, hármuk közül leggyorsabban teszi le a kész munkadarabot. A másik, kiváló minőségben, végtelenül precízen elkészítve, de az előzőnél hosszabb idő alatt. A harmadik, munka közben el-el ábrándozva, elfogadható minőségben, de még hosszabb idő alatt dolgozik ugyanazon. Régen, egymás között, a legnagyobbra értékelték az emberek, a tökéletes munkát. Ezt követte az elfogadható, de gyors, és legalacsonyabbra került, az átlagos, de lassú. Ma ezt félreteszik, és egyedül az számít, ki, mennyi bért tud felmutatni ezért. Mindenki „annyit ér” amennyi pénze van. Az egyáltalán nem számít, hogyan jutott hozzá. Maradva a három ember példájánál,
Ha az ábrándozó lassú ember rájött, hogy a minőség ellenőrző pult alól, visszalopkodhatja a leadott kész darabokat, és azt újra leadhatja, az emberek tudták, és noha rosszul értelmezett szolidaritásból elhallgatták, maguk között, mégis hitvány csalónak értékelték. Nem irigyelték az így megszerzett pénzét, de semmivel többre nem tartották miatta, sőt…
Az üzemen kívül, (mert azért csendesen híre ment a dolognak) mindenki elfogadta, de senki nem irigyelte, mondván, - így könnyű, de így nem kell.
Mára, ezt szándékosan összekeverték, felborították. Ma a módszer, nem számít.
Ma azt sugallják, terjesztik, népszerűsítik, az, az értékesebb ember, akinek több pénze van.
Az előbbiekből láthatjuk, mennyire nem igaz, egy ilyen állítás, mégis erőszakosan terjesztik. (akinek harminc éves korára semmije nincs, az annyit is ér…)
Vissza kell térni, a hagyományainkhoz. El kell vetni a hamis értékrendet, mert az borít fel mindent. Melegágya az alkalmatlanok hatalomépítésének, a korrupciónak, és a megosztottságnak. Szerintem, elég ostoba ember az, aki abból ítéli meg embertársát, mekkora vagyon fölött rendelkezik, és közben nem tudja, miként jutott hozzá. Attól, hogy valaki, hatalmas vagyont örököl, nem biztos, hogy kiváló ember is. Ha egy bankrabló ügyes, sokáig nem dől meg, szintén nagy vagyont szerezhet, de ettől még gonosztévő marad, hogy a lányfuttató maffiózókról ne is beszéljek.
A pénz, a vagyon, nem emberi érték!
Ma általános értékként tartjuk számon, hiszen minden, akár emberek is megvásárolhatók érte, de emberi értékeket soha nem pótolhat.
Ma sokan abszolút értékmérőnek tartják, és ez nagy hiba.
Hiba azt hinni, hogy a vagyon nagysága, egyenesen arányos az ember értékével.
Tudok emberekről, akiknek emberi értékeit nullára értékelik, vagyonuk viszont
aszimptotikusan közelíti a végtelent. Ahhoz, hogy valaki ilyenné váljon, bizonyosan komoly emberségbeli hiányosságokkal kell rendelkeznie, hiszen olyan pénzeket vesz el másoktól, amire neki, semmi szüksége nincs.
Egy alapigazságot nem téveszthetünk szem elől, hogy a világot, kezdettől fogva, az értékteremtők építik, és tartják fent, de az utóbbi néhányszáz évben, a haszonélvezők irányítják olyanná, amilyen. Válságokkal, háborúkkal, és temérdek igazságtalansággal terhelt, és épp a szakadék szélén áll.
Vissza kell venni az irányítást, megelőzve a teljes megsemmisülést.
Béla László
