Nem véletlenül tartja a magyar bölcsesség, „Rend a lelke mindennek”.
Ezt, mostanában, nagyon lazán kezeljük. Mindenki szenved a hiányától, de senki, tenni érte, nem hajlandó, így azután, nem is alakul. Mutogatunk egymásra, lám, ő semmit nem tesz a rendért, közben mi magunk, esetleg még támogatjuk is a rendetlenséget.
A rendetlenség a fejekben kezdődik, és azokban gyökerezik. Mindaddig, amíg a fejekben rendet nem teszünk, a portánkon a rendrakáshoz, hozzá sem kezdhetünk. Legcélszerűbb, a sajátunkkal kezdenünk. Mindannyian úgy gondoljuk, a mi fejünkben aztán példás rend van, csak másoknál kellene rendet tenni. Ez, hatalmas tévedés. Nem véletlen a mondás, „Mindenki a maga portája előtt söprögessen” – legalább is, ott kezdje.
Ezt, afféle „okos tojás” állításnak hihetnők, de néhány példát áttekintve, talán változik a véleményünk.
A kettős mérce.
Akit hátrányosan érint, iszonyú haragra gerjed, és kígyót-békát kiabál. Közben, esetleg meg sem fordul a fejében, hogy ugyanezt használja, a mindennapi életében. Ez, a mi közös hibánk, aminek sanyarú következményeit viseljük, és viselni is fogjuk, ameddig az egónknak megengedjük, hogy felmentse a lelkiismeretünket, egy-egy adott helyzetben.
Amikor azt látjuk, hogy valaki, pl. kivágja az erdő fáit, az bizonyára fázik, nincs pénze, hát megoldja, ahogy tudja, és legfeljebb összevonjuk a szemöldökünket. Nem mérlegeljük, hogy az így szerzett fa mellett, egyáltalán nem melegedni akar, hanem borsos áron eladja egy szerencsétlen tisztességes magyarnak, hogy a pénzt, utóbb bedobálja, néhány sör mellett, valami nyerőgépbe. Ilyenkor, ő, az eltérő kultúrájú, felzárkóztatni való.
Ha ugyanez az ember, a mi fáinkat vágja ki, az mocskos tolvaj.
Ha a nagyapám által ültetett hatalmas gyümölcsfát, akkor még kötélrevaló is lesz, a megítélésünkben.
Mi a különbség?
Gyakorlatilag semmi.
Minden károkozás, mindannyiunk kárát jelenti, függetlenül attól, hogy abban a pillanatban, van e hatással a személyes szociális helyzetünkre. Az ország lesz szegényebb. Mostanában, szaporodnak a benzinlopások. Legyünk őszinték. Sokunkban felmerül a gondolat, hogy aki bevállalja, jól teszi. Mindenki tudja, hogy gátlástalanul, pofátlanul nagy sarcot realizálnak ezen a területen, a hatalmasok. Az ilyen esetek, legalább némiképp csökkentik ezt. Amolyan Rózsa Sándor megítéléssel, némi cinkosságot is érzünk, a lelkünk mélyén, ahogyan a „viszkist”, egyfajta nemzeti hősként fogadtuk el, amikor az uzsorás bankokat fosztogatta. Nem mondom, hogy nem érthető, de nem követhető gondolkodás, mert nem a felemelkedéshez, hanem a lecsúszáshoz vezet.
A potyautas.
Ő is azzal menti fel magát, belső tiltakozásával szemben, hogy alkalmatlan, bűnöző vezetők, milliárdokat lopnak, a lakosságtól összesarcolt pénzekből.
Ha én potyázok, azzal kevesebb lesz az ellopható pénz. Ez is tévedés. Ameddig tisztességtelen vezetők oda kerülhetnek, azok el fogják lopni, amit el akarnak. Ha kevesebb pénz lesz, akkor a járművek állapotát hanyagolják, a karbantartókat bocsájtják el, de a mi lopásunk, az ő lopásukat nem korlátozza.
Ez van, ami úgy kapásból adódik, de ez csak egy szelete, annak a temérdek problémának, ami ezekhez hasonlóan létezik, és mérgezi az életünket, porba döngöli az önérzetünket, felületet ad, a nemzetünk elleni, egyre gusztustalanabb támadásoknak.
Máris ott vagyunk, mindannyiunk társadalmi felelősségénél.
Elfogadhatatlan, hogy egyenként és személyenként, semmit nem teszünk, a hibák kiszűrésére mindaddig, ameddig az adott hibák, a személyes szféráinkat hátrányosan nem érintik. Elfogadjuk a másodlagos, polgári engedetlenségként is felfogható potyázást, vagy más hasonló cselekedeteket. Nem ezzel lehet változtatni. Változtatni egységes állásfoglalásokkal lehet. Szánalmas, hogy a (gerjesztett) „válsághelyzetben” milliárdokért plázákat építenek, és ezek tele vannak magyar vásárlókkal, látogatókkal. Ez pedig, csak rajzunk áll. A politika, a saját tervei szerint, megvalósítja, az általa kitalált olajembargót Irán ellen, akkor is, ha fél Európa nyög az emelkedő benzinárak miatt. Egy nép, nem hajlandó megvalósítani a globalista embargót, csak azért, mert a támogatása, olyan kényelmes. Mit várhatunk másoktól, ha önmagunkat sem tudjuk korlátozni? Együttérzést, önmérsékletet, biztosan nem.
A háború után, 45-46-ban, szovjet fegyverek árnyékában, Magyarországon megrázták a rostát. A fajsúlyos emberek alulra, a súlytalanok felülre kerültek.
Ezt a státusukat, azóta is eredményesen őrzik. Ha netán, itt-ott, felbukkan a tömegből egy-egy fajsúlyosabb, a tolvajlást elutasító, a nemzetét védelmező ember, azt azonnal körbeveszik, és minden irányból, fasiszta, antiszemita, nacionalista, rasszista bunkókkal verik fejbe, mi pedig el hisszük, sőt, néhányan, még el is ítéljük, miközben az intézményesített fosztogatók, jót röhögnek rajtunk.
Nem megyünk el választani. Sokan úgy magyarázzák, annyira utálják a politikát, a hazug kétszínű politikusokat, hogy szavazatukkal, nem hajlandók legitimálni a visszaéléseiket. Kérdezem én. Zavarja e, a mostani kétharmadot, hogy ez az ország lakossága, mindössze 20%-ának szavazata alapján létezik?
Egy cseppet sem. Akadálytalanul folyik a szemfényvesztés, a korábbi gazemberek takargatása, az újabb és újabb sarcok megvalósítása, a kormányzati hatalom, rendelkezési jog, mindenre való kiterjesztése, és a nemzeti érdekvédelem hangjainak, burkolt, vagy nyílt elfojtása.
Sajnos, vannak hibák a nemzeti oldalon is. Felesleges olaj a tűzre, egy Tiszaeszlár felemlegetése száz év távlatából, amikor Táncos Gábor esete ugyanez, és az, a „tegnap” történései közé tartozik. A szemek nyitogatásához felhasznált eszközöket is, gondosabban kellene kiválasztani.
Természetesen, nem ezek a dolgok fogják megváltoztatni az eseményeket és lehetőségeket. Sokkal inkább az, ha az emberek rájönnek, nem az a fasiszta, akire a legtöbben mondják, hanem éppen az, aki a leghangosabban üvölti.
Legjobb védekezés a támadás. Ez ősi stratégiájuk, és még mindig működik.
Ez nem az ő sikerük, de a mi szégyenünk.
Merjünk kicsik lenni! – mondják ők.
Nemzetben, és személyenként egyaránt. Ne szavazzunk a fasisztákra, mert akkor csúnya, gonosz emberek vagyunk. Nyilván nem akarunk azok lenni. Hogy ki a fasiszta, azt majd ők megmondják, mert ennek az eldöntéséhez mi, túlzottan „buták” vagyunk.
Így állunk ma, és csak várunk. Várunk a csodára, és másokra hagyjuk a döntést. Mások, soha sem fognak a javunkra dönteni. A saját sorsunkért, mi magunk vagyunk felelősek, és ezt, noha egyre többen, mégis, még mindig, a szükségesnél kevesebben látják.
Béla László
