évszázados átverés

   Joggal vetődik fel a kérdés, hogy a fészkesbe kerül egymás mellé, ennek, a magyarság szempontjából két nagy jelentőségű embernek a neve, 945 év távlatából. Az, egyszerű okból, mert ez a két kiemelt ember jelenti, egy korszak elejét, és végét.

  Talán jobb, nem ismerni a történelmet, mert amit az ember nem tud, az nem is fájhat neki. Hogy mégis írok erről, az a másik nagy igazság miatt van. Nevezetesen azért, mert amit az ember nem tud, az nem is adhat erőt, sem a nehézségek elviseléséhez, sem azok leküzdéséhez. Ezért gondolom úgy, hogy a magyar történelmet, minden magyarnak ismernie kell. Igaz, ferdítetlen, hamisítatlan formájában, úgy, ahogyan az a való életben történt.

Néhány mondat az előzményekről.

A magyar állam, nem István királlyal kezdődött. Az ókor, legnagyobb birodalmának, a Hun birodalomnak az örökösei, „jogutódai” és folytatói  vagyunk, akár tetszik ez másoknak, akár nem. Attilát, Róma körülzárása, és nagylelkű, ostrom nélküli visszavonulása után, 453-ban Rómában mérgezték meg. Birodalma összeomlott, végigrabolták, és elkezdődött a kihelyezett határőrző hunok-magyarok visszatelepülése a Kárpát-medencébe. Ezzel, 460 és 900 között, egy nagyon szilárd, katonailag erős, törzsszövetségen alapuló, ókeresztény magyar állam jött létre. Róma, a nyugat, részint, mert félt ettől a hatalomtól, részint mert már akkor is szemet vetett a Kárpát-medencére 907-ben, egy hatalmas agresszív támadást intézett Magyarország ellen. Árpád, akkori fejedelmünk, magyar honvédő harcosaival, a csaknem háromszoros túlerővel támadó német-római sereget, ronggyá verve megsemmisítette, a támadást elhárította. Igaz, a harcok következtében, ő maga és két fia is életét vesztette, de megvédték a hazát.

Van e ma egyetlen vezető, aki így kiállna a népéért, és nem a biztonságos bunkerből szemlélné, hogyan gyilkolják őket?

   A nyugat, látván az eredményt, hosszú időre letett, a magyarok, a Kárpát- medence erőszakos meghódításáról, inkább fondorlatos tervet eszeltek ki.

Valójában itt kezdődött István király története.

Géza fejedelem, felesége révén, már ismerte a zsidó-kereszény vallást. Fiát Vajkot, mellőzve a régi magyar hagyományokat, nem Géza nevelte, hanem idegenbe, katolikus papok nevelésébe adta. A fiatal magyar, ez alatt, totális agymosáson esett át. Mire hazakerült, fogalma sem volt, a magyar hitben élő, segítő, támogató Istenről, aki a bajban remény, a harcban erő, az örömben társ.

„Istenfélelemre” nevelték. Elhitették vele, hogy Isten, egy számon kérő, büntető zsarnok, aki uralkodik az emberek felett. Elítéli a bűnösöket, akik meg nem gyónják, és meg nem bánják a bűneiket. Belesulykolták, hogy egyik ember bűnét, egy másik ember megbocsáthatja, mert annak erre – mint papnak – közvetlen felhatalmazása van Istentől. Vajk tehát, mint agymosott magyar, teljesen alkalmas volt bármilyen egyházi ármány keresztülvitelére. Részben az agymosás okán, részben, mert kétséget kizáróan, Géza fejedelem fia, cáfolhatatlanul magyar ember volt. Ebbeli tulajdonságai miatt, vélhetően a magyarok sem utasítják el, és kiválóan megfelel, az egyház terjeszkedési terveinek. Öt cserkészték be, a külhonból érkező egyházi méltóságok, de volt egy baj. A magyarok közti megállapodás szerint, az ország vezetésére Koppány volt jogosult, Géza halála után.

Koppány keményfejű magyar volt. Nem „félte” az Istent, hanem segítőként tisztelte, mint a többi magyar. Megtartotta Jézus intelmeit a békés élethez. És eszébe sem volt idegen igába hajtani a magyarságot, eldobni ősi hitüket, és valami új, ismeretlenre cserélni. Minden magyar a saját szívében, és a saját házában hódolt a Teremtőnek. Ős magyar egyház nem volt. A katolicizmus terjeszkedni akart, területet, hatalmat, vagyont és befolyást akart szerezni. Az egyház, a pápa, Vajkot tudta rávenni erre, a szent korona visszaadásának, (amiért Lehel és Bulcsú, a két Európa-szerte ismert és tisztelt hadvezér, korábban az életét áldozta)  Koppány, és a mögötte felsorakozott magyarság, fegyveres leverésének ígéretével. Ellentételként, a magyarság őskeresztény hitének letörését, a zsidó-keresztény vallás erőszakos terjesztését, és a magyarság történeti emlékeinek megsemmisítését követelték tőle. Vajk ráállt az alkura, és 1000- 1001-ben

  István néven, megkoronáztatta magát. Egyes történeti források, ezzel szemben azt állítják, hogy ő ment oda az egyházhoz kuncsorogni a koronáért.

Melyik verzió az igaz, ezer év távlatából nehéz eldönteni, de bármelyik is volt, ez a tényeken, a honfitársak lemészárlásán, a vérszerződés megszegésén mit sem változtat. Istvánnal betört az idegen befolyás magyar földre, amivel az óta is folyamatosan küzdenünk kell. A kiirtott szakrális vezetők, a táltosok, egyes források szerint megátkozták a magyarokat (turáni átok), hogy mindaddig, ameddig a zsidó-keresztény egyházhoz tartozunk, legyen széthúzás, ellenségeskedés közöttünk. Koppány leverését iszonyú egyházi bosszú, valóságos népirtás követte. A békére törekvő, de hagyománytisztelő magyarok, nagyon nehezen fogadták el az új vallást, de a terror hatására, részben színleg, részben valóban behódoltak. Rosszallták a bűnbocsánat hirdetését, értetlenkedve álltak a gyónás, mint a legbelsőbb magánügyek feltárása előtt.

Általános vélekedés volt, a források szerint, hogy ez a vallás, gonosszá teszi az embereket. Az őskereszténységben élő magyarok, a bennük élő Istenben hittek, azzal (a lelkiismeretükkel) kellett elszámolni minden dolgukat. Tudták, hogy minden gonosz cselekedet, amit elkövettek, terheli a lelküket, ezért tartózkodtak minden gonoszságtól. Az új vallás, bármilyen bűnre megadja a „penitenciát”, megfelelő imákért, de olyan is volt, hogy pénzért árulták a bűnbocsánatot.

Ez a kalmárszellem, a magyarok számára Istentelennek, és erkölcstelennek tűnt.

Elfogadhatatlan volt, hogy valaki bármit megtehet, ha meggyónja, és leimádkozza, vagy megfizeti, akkor kihúzhatja magát, mint ha mi sem történt volna.

Ilyen ellenérzések miatt, jelentős ellenállásba ütközött az új vallás elfogadása, amit az egyház, inkvizícióval, máglyahalállal, kőkeményen letört.

Évszázadok alatt, a kemény magyarságot sikerült megtörni. Az új vallással, új vendégek is jöttek az országba. Olaszok, németek, izmaeliták (zsidók). Ez utóbbiak, jó üzleti érzékükkel, és a keresztényektől eltérő hitükkel, belső szabályrendszerükkel, hamar gazdasági fölényre tettek szert a magyarsággal, és más nemzetiségekkel szemben. Megszereztek állami hivatalokat, sókamarákat, és tevékenységükkel olyan károkat okoztak, ami miatt, II. András magyar király, az „Aranybulla” királyi dekrétumban 1222-ben nevesítve eltiltotta őket állami hivatalok betöltésétől, és minden közügyekben való részvételtől. Figyelmeztetendő a magyarokat, az izmaelitákat jellegzetes kaftán, és vörös süveg viselésére kötelezte. (ez nem a sárga csillag volt, csak az elődje)

Ezeket a szabályokat megtartva, vendégként, háborítatlanul tevékenykedhettek egész Magyarországon. Ez után következett a „sötét középkor”.

Hogy mitől sötét, azt különböző források különbözőképpen magyarázzák.

Napirenden voltak a táltos-kivégzések, boszorkányégetések, ártatlan emberek brutális, szadista elpusztítása.

  Egyes források szerint, az egyház, élve addigra kiteljesedő hatalmával, beletoldott az időszámításunkba háromszáz nem létező évet. Ezt, a forrás, erre az időre datált, hamisnak mondott oklevelekkel próbálja bizonyítani. Ebből az időből, olyan családok ősiségét eredeztették, akiket később, magas rangokra emeltek. Az igazság kiderítéséhez, abba az időbe kellene visszamenni, ami lehetetlen. Kétségtelen tény viszont, hogy a Magyar Képes Krónikából, hiányzik háromszáz év, amire nincs elfogadható, logikus magyarázat.

 Az egyház, közben folytatta hatalma kiterjesztését és megszilárdítását, mígnem Bakócz Tamás, katolikus érsek, (aki még esélyes pápajelölt is volt) keresztes háborúhoz gyűjtött, negyvenezer főnyi magyar sereget, a vallás, további erőszakos terjesztésére. Ennek fővezéreként, az erdélyi székely lófö (ez egy méltóság) család leszármazottját, Dózsa Györgyöt tette meg. Ebből indult el, a Dózsa-féle háború, amit a mai történetírás, nemes egyszerűséggel parasztfelkelésnek nevez. Mikor Bakócz Tamás lefújta a keresztes hadjáratot, a sereg nem feloszlott, hanem a hatalom ellen fordult.

Más források szerint, nem egészen parasztfelkelés, sokkal inkább vallásháború volt.

Addigra a főnemesség, felfedezve a katolicizmus kiváltságait, teljes egészében behódolt az egyháznak. Az alacsonyabb rangú nemesekben, jobbágyokban és zsellérekben, még élt, az igazságosabb és erkölcsösebb ős magyar hit iránti ragaszkodás. Elsődlegesen ez a feszültség vezetett a harcokhoz. Az isteni támogatásba vetett hit, az igazságért való küzdelem, hallatlan erőt adott Dózsa seregének. Több várat elfoglalt, látványosan sikeres csatákat vívott, mígnem Szapolyai János erdélyi vajda seregének túlereje, a temesvári csatában 1514

Julius 15.én legyőzte. Ez volt István király óta, a magyarság legnagyobb vallási megosztása, ami ismét hatalmas vér vesztességgel járt. Dózsa Györgyöt, és testvérét Dózsa Gergelyt, elfogták, és bestiálisan szadista módon kivégezték.

Az egyház hatalma, ezzel ismét erősödött, sőt, a nép körében rettegetté vált.

A hatalom, kezdett kicsúszni az alapító és terjesztő zsidóság kezéből.

Közben Spanyolországban és Portugáliában 1390-től erősen megromlott a zsidóság helyzete. A napirendre kerülő pogromok elől, sok család Törökországba menekült. Természetüknél fogva, ott is, alig 100  év alatt, nagy befolyást szereztek, és újabb gazdagodás érdekében, elindították az oszmán birodalomépítés terjeszkedő politikáját. Az oszmán török birodalom, megtámadta Európát. A katolicizmus egyeduralmának Magyarországon,

1526-al a török támadások vetettek véget. A harcok, nem csak a török porta és a magyar királyok között, de más államok és a porta között is zajlottak, de mindig magyar hadszíntéren. Nyilvánvaló volt, hogy a hatalomszerzés mellett, a magyar vér ontása volt a másodlagos cél. (ha nem az elsődleges) Nagy keresztény „szövetségeseink” rendre cserbenhagytak bennünket, és még a magyarok között is megosztottság lett úrrá. A török harcok, durván az 1700-as évekig húzódtak.

A török hadak végleges kiűzéséhez nyújtott, segítséget, az osztrák Habsburg ház. A kereskedőből előlépett uralkodó család, ilyen alapon, jogot formált a magyar trónra. Jelenlévő, a harcokba kevéssé bevetett haderejének árnyékában, létrehozta, az Osztrák-Magyar monarchiát. Az egyház, ismét visszanyerte totális hatalmát, benne a zsidóság minden kiváltságával. Míg a katolicizmus, tiltotta a híveinek a kamatra való pénzkölcsönzést, a zsidókat ebben semmi nem akadályozta.

Magyarország teljes beolvasztását az osztrák birodalomba, a Rákóczi szabadságharc akadályozta meg. Ezért viszont, 1703-tól 1711-ig ismét rengeteg magyar vér folyt. Végül 1711-ben leverték, de az ország, állami léte megmaradt.

Magyarország, a bécsi Rothsild bank pénzét használta. Ezen a csatornán át, ugyanúgy működött a pénzszivattyú, mint ma az EU-n és IMF-en keresztül.

Az 1848-as magyar forradalom és szabadságharc, ami az Európán az 1700-as évek végétől végigsöprő forradalmi hullám hatására robbant ki, alapjában polgári politikai eszközökkel akarta visszaszorítani, az osztrák, Rothsild féle fosztogatást. Amikor viszont Kossuth, ténylegesen hozzákezdett a magyar pénz megteremtéséhez, (Kossuth bankó) akkor a Rothsildok, megparancsolták az osztrák kormánynak, hogy a magyar törekvéseket, katonai erővel le kell verni.

Ismét a magyar vér ontatott, de az osztrák agresszor haderő, kevésnek bizonyult, a hazájukért harcoló magyar seregek leverésére. Mivel abban az időben Miklós cárt is a Rothsildok pénzelték, nem volt nehéz őt rávenni, hogy leverje a magyar forradalmat. Az orosz medve, lehengerelte a magyar függetlenséget. Az osztrák zsidóság, Hajnaú révén iszonyú bosszút állt, de az ország léte megmaradt.

A feszültség egyre csökkent. A kevésbé ellenséges osztrák bajorokkal, az 1867-ben történt kiegyezés után, a monarchia, egyre egységesebb, demokratikusabb erővé kezdett válni. A kiválasztottak előtt felsejlett a hatalomvesztés rémképe.

Képtelenek voltak közel ezer év alatt megsemmisíteni Magyarországot, és ez fenyegetést, hatalomkorlátozást jelentett számukra. Eldöntötték, hogy most aztán végképp megsemmisítik hazánkat.

    Az 1914 június 28.-án Ferenc Ferdinánd, Habsburg trónörökös ellen elkövetett (vagy megszervezett) gyilkos merénylet ürügyén, az Osztrák-Magyar monarchia, a magyarok minden tiltakozását félretolva, megtámadta Szerbiát.

Ez az agresszió az első világháborúvá terebélyesedett. A háború lefolyása, a benne előfordult cselszövések, árulások és pénzügyi manőverek, egy külön könyvet megtöltenének, így jelenleg csak a végeredményét idézem, magyar szempontból. Magyarországot, mint a háború kirobbantásáért felelős, vesztes felet, Trianonban feldarabolták, területének csaknem háromnegyedét más államokhoz csatolták. Hogy ez az akció, mennyire Magyarország, és a magyarok ellen irányult, mi sem bizonyítja fényesebben, mint hogy a háború kirobbantásáért valóban felelős, és velünk együtt vesztes Ausztriához is csatoltak magyar területeket. Ez már az igazságtalanság, és nemzetközi gátlástalanság felső határesete volt. Vajh, ki lehetett mögötte. A magyarországi zsidóség, ebből a magyarellenes pusztításból is busásan kivette a részét. Károlyi, a vörös gróf, és kommunista zsidók között folyt, a hatalomért a huzavona. A vesztett háború után, hazánkat mindenfelől intervenciós erők támadták. Károlyi, mint akkori miniszterelnök, a frontokról hazatérő harcképes magyar alakulatokat leszerelte, azzal a nyafogó kifogással, hogy nem akar több katonát látni. Ezzel védtelenné tette hazánkat, kiszolgáltatta az így, ellenállás nélkül benyomuló román, francia, szerb és cseh megszálló erőknek. A területek feletti pillanatnyi ellenőrzés, meghatározó jelentőségű volt, a hazánkat dögevőként széttépő ellenségeink mozgásterére. A háborús helyzetben zűrzavarossá vált politikai helyzetet kihasználva, Kun (Kohn) Béla, és elvtársai felfegyverkeztek, szabadcsapataik magukhoz ragadták a hatalmat.

1918-ban kikiáltották a tanácsköztársaságot, és megkezdték százharminchárom napi gyilkolászásukat. A források szerint, „bátran”, páncélvonattal járták a Dunántúlt. Ahol nem láttak katonákat, fegyvereseket, kiszálltak, fegyvertelen, védekezésképtelen civileket, egész családokat kiirtottak és kiraboltak, míg Horthy csapatai, meg nem tisztították tőlük az országot.

Horthy Miklós a hajdani császári tengerésztiszt, Ferenc József császár egykori szárnysegédje, ellentengernagy 1920 tavaszától 1944 őszéig kormányzóként vezette a Magyar Királyságot. A háborúban meggyötört, területének háromnegyedétől, iparának és nyersanyagforrásainak több mint a felétől megfosztott, halálraítélt országban, képes volt lelket önteni az emberekbe, és agóniájából újraéleszteni, a  Magyar Királyságot. A mélységesen megalázott, kirabolt nép megerősödése, dühödt gyűlöletet váltott ki, a Magyarország halálát prognosztizáló külső és belső ellenségeinkből. Horthy rádöbbent, hogy ennek a gyűlölködő ellenségnek, legalább a határainkon belül, gátat kell szabni előrenyomulásában, térnyerésében. Visszanyúlt II. András aranybullájához, és azt megfinomítva, meghozta „numerus clausus” (zárt szám) néven, legtöbbet támadott törvényét. Ezzel megakadályozta a magyar fiatalokat, a továbbtanulásból alattomosan kiszorító kisebbségi törekvéseket. Ezt a törvényt a zsidóság, azonnal zsidóellenes, diszkriminatív törvénynek nevezte.

Nem az volt. Minden nemzetiségre vonatkozott. Hogy a zsidóság, nem volt hajlandó magát soha (ma sem) hazánkban nemzetiségként regisztráltatni, és ezért ez a törvény fokozottan rosszul érintette, erről sem Horthy, sem egyetlen más magyar, nem tehetett. Ez a rejtőzködő életmód, és a háttérben való nyomulás, egyik velejárója.

  Egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a magyarok hazai vezető szerepének visszaállítását, nem lehet elkerülni. Ezt a hatalomba belekóstolt kisebbség, nem akarta tudomásul venni. Újabb háború kirobbantását tervezte. Közben Németországban, fellépett Hitler, és a megalázott németek között, nemzeti-szocialista elveivel, népszerűsége példátlanul növekedett. Úgyszintén növekedett a németek körében a soraikban élő, addig dédelgetett, és az első világháborúban, súlyos, kollaboráns árulást elkövetett zsidóság elutasítása.

 Hitler, még rá is játszott erre a folyamatra. Minduntalan felmutatta, hol, mennyiben voltak a nép ártalmára, az ott élő zsidók. Ezt a természetesen ébredő, de általa is gerjesztett folyamatot, az ország mentesítésére akarta felhasználni.

  Ez, egy másik történet lenne, így kénytelen vagyok beérni, a végkifejlettel.

A nemzetközi zsidóság, kereskedelmi világembargóval, Hitler rendezési ajánlatainak lesöprésével, Németországban kiügyeskedett munkanélküliséggel, előbb eszelős fegyverkezésbe, (munkalehetőség) utóbb, egy Hitler által sem kívánt háborúba tudta kényszeríteni Németországot.

Az önérzetében sértett Magyarországnak, ennek ellenére nem állt szándékában ismét háborúba keveredni. Ettől függetlenül, a kérdés, belpolitikailag is elég kiélezett volt. Elég volt Kassát, azonosíthatatlan, felségjelzés nélküli gépekkel bombázni, hogy Magyarország, Hitler oldalán, belépjen a háborúba.

Hitler ezt a döntést, barátságos lépésként értékelte, és viszonzásképpen, politikai súlyával elérte, némi felvidéki terület, és Észak-Erdély visszacsatolását Magyarországhoz I. és II bécsi döntés. Nagyapám maga is, a Magyar Honvédség

kerékpáros hírvivőjeként, részt vett a területátvételben. Bizony, elérzékenyült nosztalgiával mesélte, hogy a honvédség, egyetlen puskalövés nélkül vette birtokba a területet, a magyar és román lakosok egyaránt virágesővel és lelkes szeretettel várták a magyar honvédeket.

  Az öröm után, jött az üröm. Amikor az európai nemzetek, már jól tönkreverték egymást, az „igazságosztó” Amerika ismét belépett az európai háborúba.

Fegyverrel, nyersanyaggal, és pénzzel támogatta Sztálint, ő maga pedig, nyugat-Európában nyitott frontot.

   És megkezdődtek az angol-amerikai terror-bobázások, jött a doni áttörés, és mindenki tudja, még mi minden. Azután jött Vorosilov, hogy 1848 után, ismét oroszok hengereljék le Magyarországot.

Megtették.

Mi pedig, csaknem ötven éven át énekeltük: „ a hősök nagy áldozatát őrzi hű szívünk” Hogy milyen volt, és mit jelentett ez az áldozat, azt a magyar családok, bárkinél jobban tudják.

  Eddig a Magyarság életének, és hányattatásának 945 éves szakasza.

Elnézését kérem Kedves Olvasóimnak, hogy a történetet a terjedelme miatt, a teljesség igénye nélkül írtam le, és nem mellékelek hozzá forrásjegyzéket. Mindezt azért, mert a jegyzék terjedelmesebb lenne, mint maga a cikk.

Kérem, fogadják úgy, mint magyar népmesét, és akként is fejezem be.

Így volt, igaz volt, aki nem hiszi, járjon utána.

Béla László