Ma 57 éve annak, hogy a magyarság, évezredes szenvedésében, megkezdte legutóbbi vesszőfutását.
Ez, a két emberöltőnyi idő sem volt elég ahhoz, hogy a jóérzésű emberek lelkéből kitörölhessék, a hősök iránti tiszteletet, az áldozatokkal való önzetlen együttérzést.
Sokakban tudatosult már, nem kellenek ilyen vesszőfutások. Nem kell az erőszak, a forrófejű lázadó indulat. Sokkal eredményesebb a szeretet, az egymás sorsának jóra fordításában való elkötelezettség, a csendes, de határozott kiállás és józan, de célratörő magyar gondolkodás.
Mit is jelent ez?
Leginkább azt, hogy az így gondolkodó magyarságot, nem lehet sem a „jog”, sem az erőszak présébe beleszorítani.
Hogyan is kezdődött?
A II. világháború végén, a „felszabadító” szovjet csapatok hátán, ismét belovagolt az országba az idegen hegemónia. Semmilyen ellenállásba nem ütközött. Minden magyarnak elege volt az erőszakból, a gyilkolásból, pusztításból. Mindenki békére, nyugalomra, építő konstruktivitásra vágyott.
Mi valósult meg ebből?
Először is a béke, a fegyveres nyílt harcok vége, - a felszínen. A felszín alatt, tovább folyt a háború. A vélt, vagy valódi sérelmeket elszenvedettek példátlan bosszúja. Tömeges internálások, elrettentő „népbírósági” ítéletek, kivégzések, koncepciós perek, jobb sorsra érdemes igaz szívű magyarok kitelepítése az Isten háta mögötti, alig élhető hortobágyi területekre. Recsk, ÁVH, „fehér házi” pincedaráló, Andrási út 60, és sorolhatnám…
Mindezekkel, a magyarellenes hatalom, megteremtette a rettegés, a csengőfrász légkörét. Egyetlen magyar sem tudhatta, meddig él. Mikor merül fel ellene, egy „megalapozott” feljelentés – valahonnan – ami a hatalom számára, kétséget kizáróan bizonyítja, hogy a „rendszer” ellensége. Egy politikai vicc, rossz helyen elmondva, jelenthette azt, hogy az embert, éjjel, elviszi az ÁVH., az Andrási út hatvanba, ott ronggyá verik, azután, hogy mártír ne legyen belőle, átviszik a dunaparti fehérházba, ahol folytatják, utána holtan vagy félholtan, bekerül az emberdarálóba, hogy haleledelként fejezze be életét. Mindezeket leírni is szörnyű, nem hogy átélni a kockázatát, de sokan átélték. Ha a hozzátartozók keresni merték, közölték, államellenes összeesküvés részese lett, ne is keressék, sokáig nem fog előkerülni. Soha sem került elő.
Ez, nem holokauszt volt! Ezért nem jár jóvátétel.
Ez a zsidóság „jogos” bosszúja, Rákosi „magyar” miniszterelnök vezényletével.
Erről „természetesen” a mai magyar fiatalság mit sem tud, - hivatalosan.
A szerencsésebbek, mint én, legalább nagyszüleik, szüleik elbeszéléséből valamennyit tudnak, a „népi demokrácia” vérengzéseiről. Akik semmit sem tudnak, azok lelkesen sajnálkoznak, a holokauszt kényszeredett emlékezésein.
Ameddig folyt a magyarok irtása és megfélemlítése, a történelem órája is ketyegett.
A háborút lezáró békemegállapodások szerint, minden megszálló alakulat a helyén maradhatott a rend megszilárdításáig, amit tíz évben határoztak meg.
1956, a szovjet megszálló csapatok kivonulásának utolsó határideje volt.
A szovjet hatalom jól tudta, hogy a csapatainak kivonásával, Magyarországon véget ér a zsidó megfélemlítésen alapuló hegemónia, a kiválasztottak pozitív diszkriminációja. A nép, kiszavazza őket, mint az Szdsz.-t, a közelmúltban.
Erős lobbijuk lévén a szovjet vezetésben is, kifundálták, hogyan lehetne a megszállást, korlátlan ideig fenntartani, mint Irakban, vagy Afganisztánban, most.
Úgy döntöttek, kellene egy kis csetepaté. Egy kis lövöldözés, néhány halott, néhány ávós áldozat. Ez, indokolhatná a nemzetközi közvélemény számára, a megszállás prolongálását. Fokozták hát a nyomást, bedobtak egy vérlázító Gerő beszédet, és nem csalatkoztak. A magyaroknál betelt a pohár.
Tüntetni kezdtek.
Ekkor már elég volt, néhány célzott lövés a fegyvertelen tüntetőkre, hogy elszabaduljanak az indulatok. Valahol, Gyurcsány is erre játszott 2006-ban, de neki nem jött be.
Rákosinak bejött.
Elő volt készítve a talaj a csetepatéhoz. Az állami tulajdonban és vezénylet alatt álló szállítójárművek kizárólagossága ellenére, azonnal került néhány teherautó, hogy a felháborodott tömeg, fegyverekért rohanjon, a soroksári úti „lámpagyárba”. Ott, a készáru raktárakat korábban őrző, napokig is tűzharcban ellenállni képes őrségnek, hűlt helyét találta. Akadálytalanul fértek hozzá, a tűzkész fegyverekhez, lőszerekhez. Százával osztották a fegyvereket, válogatás nélkül. Aki nyújtotta a kezét, belenyomtak egy fegyvert, és hozzá egy kalap lőszert. Megvolt a zsidó vezetés álma, a fegyveres csetepaté, de melléfogtak.
A folyamatosan halállal fenyegetett magyarok, megszokták a veszélyt, nem féltek a haláltól. Többre tartották a szabadságukat, a kiválasztott vezetés elsöprését, a fenyegetettségben élhető életüknél. Négy nap alatt elültek a harcok. Új közigazgatás szerveződött. A magyar, sorállományú honvédség, egyöntetűen ált át a forradalom oldalára. A civil fegyveres csoportok, rendezett alakulatokká szerveződtek, kialakult a háborút követően, a szabad, a nép szándékait követő, független magyar állam. Nagy Imre, a jóérzésű magyar kommunisták közül való miniszterelnök, meghirdette a katonai tömböktől való elszakadást, Magyarország semlegességét. Hat napig élt és működött, a független, semleges, szabad Magyar Állam. Ezt a semlegességet lábbal tiporva vonultak be ismét a megszálló szovjet csapatok, a kádári árulásra hivatkozva a világ közvéleménye előtt, hogy kegyetlenül vérbe fojtsák, a magyar nép, világviszonylatban is bátor kiállását az elnyomással szemben.
Hazug amerikai hírforrások, „Amerika hangja” „Szabad Európa rádió” ígérték folyamatosan a segítséget, politikai és katonai vonatkozásban egyaránt.
„Természetesen” magára hagyták a vérző nemzetet., megágyazva , a Kádári korszak véres leszámolásaihoz. A magyargyűlölő biszkuk ismét szörnyű bosszút álltak a magyarságon. A „rendszerváltásnak hazudott hatalomátszervezés óta, eljutottunk a mai ünnepig.
Naponta kényszeresen emlékezünk a holokauszt ártatlan áldozataira, akik a történelem szemüvegén át nézve, talán nem is annyira ártatlanok. Évente egyszer, nagy csinnadratta és karhatalmi terrorfenyegetettség mellett, megemlékezhetünk, a magyar nép hősies kiállására, sziszifuszi küzdelmére, és a magyar szabadság és semlegesség főnixi halálára. A hamvak még itt vannak.
Újjá éledhet a magyar szabadság, ha nem hisszük el ellenségeinknek, hogy aki magyar, az rasszista, az fasiszta, az ördögtől való.
Ezek, mind odaát vannak, az igazság az, ami a miénk, és a mi oldalunkon áll. Ez, a most következő választásokon is felszínre törhet, ha igazán akarjuk, és teszünk is érte.
Béla László
