Lassan, magam is kezdek rájönni, hogy talán rossz úton járok. Emberből vagyok, érzelmekkel, indulatokkal, és ezek az indulatok, sokszor átveszik fölöttem a hatalmat. Az isteni rész, bennünk, emberekben, olyan kicsi, és olyan szelíd, hogy ha tudatosan nem támogatjuk, képtelen legyőzni az egót, az események felkorbácsolta indulatokat. Sok bosszantó, ne mondjam vérlázító dolog, éppen azért történik, hogy ez így alakuljon. Gondolkodni igazán akkor tudunk, ha háttérbe szorítjuk az érzelmeinket. Ilyenkor az isteni részünk, igazságérzetünk, támogat bennünket, és így, sokkal jobb megoldásokra lelhetünk.
Nem érdemes dühöngeni semmin.
Ha történik valami, kifejezetten ellenünk, az indulataink, azonnal kívül keresnek felelőst, és fel sem merül bennünk, hol a történtekben a mi, egyéni, személyes felelősségünk. Pedig van! Minden történésben van.
Ha „Pomukli” rosszat tesz ellenünk, azon gondolkodunk, hogyan kéne megbüntetni, megsemmisíteni, hogy többé ne tehesse. Ez, a harag reakciója, a pillanat dühe. Rossz tanácsadó.
Harag nélkül, azon gondolkodunk, hol hibáztuk el, hol vétettünk önmagunk ellen, hogy „Pomukli” egyáltalában olyan helyzetbe kerülhetett, amelyből ártalmunkra lehet. Harag nélkül, megtanuljuk a leckét, és képesek leszünk ügyelni arra, ne kövessük el, többször, ugyanazt a hibát.
A harag az, ami minduntalan megbüntet bennünket, a saját haragunk.
Valaki bolondot csinált belőlünk, megharagudtunk rá, és az ellenfelét támogatjuk. A harag az, ami elvakít bennünket. Ettől nem vesszük észre, hogy akit épp támogatni készülünk, az korábban ugyanazt tette velünk, amit az ellenfele. Ez egy cirkusz, amit nekünk rendeznek, és a porondmester, soha sem közülünk való.
A cirkuszba sem azért megyünk borsos helyárakért, hogy dühöngjünk.
A cirkuszban mosolyogni, tapsolni, és gondolkodni kell. Ha mosolygunk, az megnyugtat, ha tapsolunk, az kellemesen elfáraszt. Mindkét dolog támogatja, hogy gondolkodni tudjunk. Azt a produkciót is illik megtapsolni, ami nem annyira tetszett, esetleg, már a könyökünkön jön ki. De ha jön egy új tehetség, aki valami egészen mást mutat, a porondmester be sem akarja engedni a porondra, a többiek, összefogva, botra kötött párnával püfölik, hogy csak úgy pufog, de közben ez a szereplő olyat mutat, amin igazán épülhetünk, az vastapsot érdemel. Ha megkapja, holnap ő lehet a fő műsorszám, és a következő évadban, akár a porondmester. Ilyen a népszerűség hatalma a cirkuszban.
Meglehet, hogy az ő mesterkedése alatt, új, a korábbiaknál sokkal tehetségesebb, felkészültebb, és lelkesebb szereplők léphetnek fel, és végre, mivel a nézőtér is megtelik, alacsonyabb helyárakért, igazi szórakozásban lehet részünk.
Ehhez, mindössze a haragunkat kell elfelejtenünk, hogy képesek legyünk gondolkodni. Észrevegyük, a többiek, nem azért püfölik az újat, mert rossz, de azért, mert féltik a helyüket. Továbbra is ránk akarják lőcsölni unalmas produkcióikat. Nem akarnak tanulni, új produkciókon gondolkodni.
Inkább prolongálnák a rég megunt tehetségteleneket, akik önmagukról mondták „nem értettünk hozzá”, csak a tehetség teret ne nyerjen, mert akkor, nem lehet tovább kábítani a közönséget azzal, „ennél jobbat, senki sem tudhat produkálni”.
Béla László
