... a bosszú, nem az Istent tisztelő emberek magatartása. Minden emberben ugyanannak az Istennek része lakozik.
Ha egy embert elpusztítunk, jószerével önmagunk, egy részét pusztítjuk el. Ennek felismeréséhez, egy megemelkedett tudati állapot szükséges, ami sajnos, a ma élő emberek egy részének nem sajátja. Ez fog most változni.
A mai változásokat, nem a pusztítás, de a megbékélés, és a helytelenkedők humánus ellehetetlenítése fogja jellemezni.
Béla László
Jeruzsálemi népirtás
Kr. u. 614-ben a helyi zsidók a perzsákkal szövetkezve elfoglalták a Szentföldet és Jeruzsálemet, részletesebben lásd: 613-as zsidó felkelés, majd a zsidók lemészárolták a jeruzsálemi keresztények nagy részét.
Zsidó népirtás
614-ben a helyi, palesztinai zsidók szövetkeztek babilóniai hittársaikkal és segítettek a perzsáknak elfoglalni a Szentföldet. A támadásban 26 000 zsidó vett részt.
A perzsa győzelem után a zsidók nekiláttak a palesztinai keresztények tömeges legyilkolásának. Felgyújtották a templomokat és a kolostorokat, megölték a papokat és a szerzeteseket, tűzre vetették a könyveket. A tabgai csodálatos Halak és Kenyerek bazilika, a Mennybemenetel Templom az Olajfák hegyén, a Damaszkuszi kapuval szembeni Szt. István templom és a Hagia Sión a Sion hegyen csak a legfontosabb néhány tétel a lerombolt épületek hosszú listájáról. A támadást valójában csak kevés templom élte túl. A feneketlen Tűzszurdoknál (Vádi anNar) épült Szt. Sabas kolostort csak távoli elhelyezkedése és a meredek sziklaszirtek mentették meg.
A Születés Temploma is csodás módon kerülte el a pusztulást: amikor a zsidók parancsot adtak a lerombolására, a perzsák megakadályozták szövetségeseik pusztítását. Ugyanis perzsa királyok portréinak hitték a Napkeleti Bölcsek mozaikképét a párkányzat fölött.
S ez az öldöklés és pusztítás még nem is a legsúlyosabb gaztett volt. Amikor Jeruzsálem megadta magát a perzsáknak, sok ezer helyi keresztényt vetettek fogságba, és elhajtották őket a Mamillai víztároló közelébe. Ronny Reich izraeli régész ezt írja:
"Valószínűleg a legtöbbet ígérő vevőnek adták el őket. Egyes források szerint a Mamillai tárolónál a keresztény foglyokat zsidók vásárolták meg és ott a helyszínen le is mészárolták őket."
A mészárlás egyik szemtanúja, Szt. Sabasi Sztrategiosz azt írja: "Azután a gonosz zsidók... szerfelett örvendeztek, mivel gyűlölték a keresztényeket, és aljas tervet eszeltek ki. Ahogy régen ezüstpénzen vásárolták meg az Urat a zsidóktól, úgy most ők vásárolták meg a fogságba esett keresztényeket... Hány lelket mészároltak le Mamilla víztározójánál! Hányan haltak éhen és szomjan! Hány papot és szerzetest vágtak le karddal! És hány szüzet, ha ellenálltak a meggyalázásnak, szántak halálra ellenségeik! Hány szülő pusztult el gyermeke holtteste fölött! Hány olyan ember lett Krisztus vértanúja, akit megvásároltak, majd legyilkoltak a zsidók! Ki számolhatná meg annak a rengeteg embernek a hulláját, akiket Jeruzsálemben öldöstek le?"
Sztrategiosz 66 000-re becsüli e mészárlás áldozatainak a számát.
A zsidók azért váltották ki drága pénzen a keresztényeket a perzsa katonák fogságából, hogy legyilkolhassák őket a Mamilla víztárolónál, és annak vize vérré változott. A zsidók csak Jeruzsálemben 60 - 90 ezer palesztinai keresztényt öltek meg, ami mai arányokra átszámítva majdnem 1,5 milliót tenne ki (az Encyclopaedia Britannica szerint a föld össznépessége akkoriban 300 millió körül lehetett, hússzor kevesebb, mint ma).
Pár nappal később a perzsa katonaság fölfogta a gyilkolás mértékét, és leállította a zsidókat.
Zsidó gaztettek
A 614-es népirtás a legszörnyűbb, de nem az egyetlen ilyen gaztett volt, amit a zsidók elkövettek azokban a zavaros években. Bár az is egy szép történet, amit a Biblia mesél el Kánaán Józsué általi meghódításáról, s amely oly mély hatást gyakorolt a zsidó lélekre. A VII. század az erős zsidó befolyás évszázada volt, - igencsak bőven kivették a részüket a népirtásból.
Alig pár évvel 614 előtt, 610-ben az antiochiai zsidók legyilkolták a keresztényeket. A zsidók felvágták Anasztasziosz pátriárka hasát, arra kényszerítették őt, hogy a saját beleit rágja, s heréit az arcába csapták. Az effajta események miatt a jeruzsálemiek az Omar ibn Khattab kalifával 638-ban kötött szerződésben azt kérték, hogy védjék meg Jeruzsálem lakóit a kegyetlen zsidóktól s ezzel a nagy hatalmú arab vezér egyet is értett (Szulh al Kudsz, kapitulációs szerződés).
Kapcsolódó:
DNS kutatás bebizonyította, hogy a modern Kazár "Zsidók" nem az ősi Izraeliták, és nem Ábrahám leszármazottai
Jönnek a zsidó önvédelmi szervek?
A "magyar" kormány támogatásával működik a Zsidó Ügynökség valamint a Tett és Védelem Alapítvány
Izrael Samir: A Deir Jasszin-i mészárlás
2001/04/09 antidogma.hu 
Egy csodálatosan szép tavaszi napon, amikor a Szentföld fölött halványkék az ég, és mindenütt zöldell a fű, légkondicionált buszok viszik a turistákat a síkság városaiból a hegyvidék városaiba. Nem sokkal a fél út megtétele után, közvetlenül a Bab alVad, vagyis a Völgykapu rekonstruált török kori vendégfogadója mögött a busz páncélozott harci járművek pirosra festett roncsai mellett halad el. Ez az az útszakasz, ahol az idegenvezetők előadják a szokásos szöveget: "Ezek a járművek azoknak az izraeli hősöknek az emlékét őrzik, akik áttörték a kilenc arab állam agressziója által Jeruzsálem köré vont blokádot." A szövegben az arab államok száma aszerint változik, hogy éppen milyen hangulatba n vannak az idegenvezetők, és milyennek ítélik az aktuális közönséget.
A Jeruzsálembe vezető útért súlyos harcok folytak az 1948-as palesztinai polgárháborúban, melyek eredményeképpen a síkság cionista zsidói elfoglalták Jeruzsálem virágzó nyugati felét, benne az arab nemesek, valamint a német, görög és örmény kereskedők nagy fehér kőházaival. E harcok folyamán a cionisták elfoglalták a semleges, nem cionista zsidó területeket is. Nagy etnikai tisztogatást rendezve elűzték a nem zsidókat, a helyi zsidókat pedig gettókba terelték. S hogy teljesebbé tegyék ezt a fényes haditettet, amerre csak elhaladtak, a földdel tették egyenlővé a palesztin falvakat.
A rozsdásodó roncsok nem a legmegfelelőbb hátteret szolgáltatják a szabvány izraeli szövegekhez, és nem szolgálhatnának egy valósághű film díszleteiként sem. Mesterséges kreálmányok ezek, hiányzik belőlük a filmrendezők által megkívánt hitelességnek még a látszata is. A blokád és az agresszió sztorija színjáték csupán, s nem forgatókönyv. A turisták számára folyton újrajátszott propagandaelőadás ez a Siratófal és a Holokauszt Múzeum közötti nonstop utaztatáson.
Az ezért az útért vívott harcok 1948 áprilisában fejeződtek be, hetekkel azelőtt, hogy Izrael május 15-én kinyilvánította függetlenségét, s még azelőtt, hogy az arab szomszédok szedett-vedett csapatai behatoltak volna Palesztinába, hogy megmentsék az őshonos lakosság maradékát. Ahogy T. S. Elliot mondotta, április a legkegyetlenebb hónap. És ilyen volt az a végzetes április is, amikor a palesztinok arra ítéltettek, hogy öt évtizedre földönfutóvá váljanak. A harcok csúcspontja Jeruzsálem kapui előtt volt, ott, ahol a Szaharovkertek egy temetőre néznek, egy elmeotthonra és a Deir Jasszinra.
A halálnak sok neve van. A csehek Lidicének hívják, a franciák Oradournak, a vietnamiak My Lainak, a palesztinok pedig Deir Jaszszinnak. 1948. április 9-én éjjel az Ecel és a Lehi zsidó terrorista csoport rátámadt a békés falura, és lemészárolt mindenkit, férfiakat, nőket és gyermekeket. Nem akarom itt most föleleveníteni a levágott fülek, fölmetszett hasak, megerőszakolt nők, felgyújtott férfiak, a kőfejtőbe hajigált hullák vagy a gyilkosok által rendezett diadalmenet véres történetét. Lényegét tekintve minden tömegmészárlás egyforma, Babi-Jartól a láncfűrészes bandán át Deir Jasszinig. A Deir Jasszini mészárlást azonban különlegessé teszi három mozzanat.
Az egyik: itt rengeteg a dokumentum és a szemtanú. Más zsidó harcosok a Haganából és a Palmahból, zsidó cserkészek, a Vöröskereszt és a jeruzsálemi angol rendőrség képviselői kimerítő jelentéseket írtak az eseményekről. Ez csupán az egyik palesztinmészárlás volt a sok közül, melyeket a zsidók követtek el az 1948-as háborúban, de a többi nem kapott ekkora figyelmet. S valószínűleg ez is csak azért, mert ott volt a szomszédságában Jeruzsálem, a Palesztinai Brit Mandátum székhelye.
A másik: a Deir Jasszini mészárlásnak a saját tragikumán is túlmutató végzetes következményei voltak. A szörnyű hír hallatán tömegével menekültek el az emberek a környékbeli palesztin falvakból, s így a zsidók nyugat felől zavartalanul közelíthették meg Jeruzsálemet. A menekülés bölcs és racionális döntés volt a civil lakosság részéről. Miközben ezeket a sorokat írom, a tévém a háborús övezetből menekülő' macedón falusiakat mutat. Anyám családja 1941. június 22-én elmenekült az égő Minszkből. Apám családja ott maradt, és ott is pusztult. Az én szüleim a háború után a többi menekülttel együtt visszatérhettek a szülővárosukba. A palesztinokat azonban mind a mai napig nem engedték vissza.
A harmadik: a gyilkosok karrierje. Az Ecel és a Lehi bandák két parancsnoka, Menahem Begin és Jichak Samir később Izrael miniszterelnöke lett. Egyikük sem mutatott semmiféle megbánást, s élete végén Menahem Begin egy olyan házban élt, ahonnan szép kilátás nyílt Deir Jasszinra. Semmi nürnbergi bíróság, semmi megtorlás és semmi bűnbánat csak virágokkal telehintett út egészen a Nobel-békedíjig. Menahem Begin büszke volt erre a hadműveletre, és a gyilkosokhoz írott levelében gratulált nekik a hazafias kötelesség teljesítéséért. "Izrael történelmének alakítói vagytok" írta. Jichak Samir szintén boldog volt, hogy a dolog hozzájárult álma megvalósításához: a nem zsidók elűzéséhez Izrael földjéről.
A hadműveleti parancsnok, Júda Lapidot szintén nagy karriert futott be. Főnöke, Menahem Begin az oroszországi zsidók Izraelbe kivándorlását szorgalmazó kampány vezetésével bízta meg. Lapidot szolidaritást és családegyesítést követelt, s az "Engedjétek elmenni a népemet!" emlékezetes jelszavával ő vezényelte a New Yorki és a londoni tüntetéseket. Aki kiállt az oroszországi zsidóknak azért a jogáért, hogy kivándorolhassanak Izraelbe, az valószínűleg találkozott már ezzel a névvel. A Deir Jasszini vérfoltokat azóta már nyilván lemosta a kezéről. Az oroszországi emigránsok politikai megdolgozása céljából még Lapierre és Collins bestsellerének, a Deir Jasszini eseményeket megszépítő "Ó, Jeruzsálemének orosz nyelvű "verzióját" is kiadatta.
De van még egy további oka is annak, hogy ez az esemény történelmileg különlegesnek tekinthető. Deir Jasszin a világ elé tárta a cionista taktika minden elemét. Miután fény derült a tömeggyilkosságra, az izraeli vezetés az egész gaztettet ráfogta... az arabokra. Dávid Ben Gurion, Izrael első miniszterelnöke kijelentette, hogy arab martalóc bandák hajtották azt végre. Aztán, amikor ez a változat megdőlt, a zsidó vezetők megpróbálkoztak a kármentéssel. Bocsánatkérést intéztek Abdallah emírhez. Ben Gurion nyilvánosan elhatárolta magát és kormányát a mészárlástól, kijelentve, hogy az beszennyezte minden becsületes zsidó nevét, s hogy a gaztettet szakadár terroristák követték el. Ben Gurion píár-technikáit mindmáig büszkeséggel emlegetik a derék cionista-szimpatizáns külföldi "liberálisok".
-Micsoda borzalmas, félelmetes történet - mondta egy humanista zsidó, amikor autómmal elhaladtunk Deir Jasszin megmaradt házai mellett. -De Ben Gurion elítélte a terroristákat, akik megkapták méltó büntetésüket - tette még hozzá.
Meg, válaszoltam. Büntetésül a legmagasabb állami pozíciókba helyezték őket.
Alig három nappal a mészárlás után a terrorista bandákat beolvasztották a kiépülő izraeli hadseregbe, a parancsnokok magas beosztásba kerültek, s egy általános amnesztia eltörölte a bűneiket. [bgUgyanaz volt a forgatókönyv a Sáron miniszterelnök által végrehajtott, történelmileg bizonyítható első atrocitás esetében: először letagadtak mindent, azután bocsánatot kértek, majd jött a megkegyelmezés és az előléptetés.[/b] A Sáron által vezetett alegység a palesztin Kibja faluban házakat robbantott fel a lakókkal együtt, majd lemészárolt körülbelül hatvan férfit, nőt és gyermeket. Miután fény derült a gyilkosságra, Ben Gurion miniszterelnök először az arab martalóc bandákra fogta az egészet. Amikor ez nem jött be, elkezdte az arab zsidókat hibáztatni, akik állítólagos arab mentalitásukkal önkényesen indítottak bosszúhadjáratot a parasztok legyilkolására. Sáron számára ez a szokásos diadalmenet volt a miniszterelnöki posztig. Néha már az a benyomásunk, hogy úgy lehet valakiből a legkönnyebben miniszterelnök, ha előzőleg tömegmészárlást hajt végre.
Ugyanez ismétlődött a Kafr Kasemi mészárlás után, ahol az izraeli katonák felsorakoztatták és legéppuskázták a helybéli parasztokat. Amikor a tagadás eredménytelen volt, és kommunista parlamenti képviselők feltárták a véres tényeket, a tetteseket hadbíróság elé állították, és hosszú börtönbüntetésre ítélték. De egy év sem telt bele, és a tettesek már szabadlábon voltak, s a gyilkosok parancsnoka az Israel Bonds főnöke lett. Fogadni mernék, hogy addigra már lemosta a vért a kezéről.
Most, ötven év elteltével a zsidó elit elhatározta, hogy ismét megpróbálja revízió alá vetni a Deir Jasszinban történteket. A történelem hamisításban élenjáró amerikai cionista Szervezet, a ZOA (Zionist Qrganization of America) az amerikai adófizetők pénzén kiadta a Deir Yassin: History of a Lie (Deir Jasszin: egy hazugság története) című brosúrát. A ZOA revizionistái a saját ellenségeik, a "holokauszttagadók" módszerét alkalmazták: egyszerűen figyelmen kívül hagyták a túlélők, a Vöröskereszt, a brit rendőrség, a Zsidó Cserkészek és más zsidó megfigyelők beszámolóit, akik ott voltak a mészárlás helyszínén. Nem érdekelte őket Ben Gurion beismeréssel felérő bocsánatkérése sem, hiszen e bandák vezére végül is a zsidó állam miniszterelnöke lett. A ZOA szerint kizárólag a gyilkosok beszámolói hitelesek. Már tudniillik akkor, ha ezek a gyilkosok zsidók.
De akadnak még igaz emberek, és talán ez lehet az oka annak, hogy a Mindenható nem töröl el bennünket a föld színéről. Létezik egy Deir Jasszin Emlékbizottság (Deir Yassin Remembered), amely küzd az emlékek meghamisítása ellen. Könyveket ad ki, találkozókat szervez, s azon munkálkodik, hogy emlékművet állíttasson a tömeggyilkosság helyszínén, hogy az ártatlan áldozatoknak legalább ennyi elégtétel jusson, és "örök nevet" kapjanak, "amely soha el nem vész" (Izaiás könyve 56, 5.). Ezt meg kell tenni még azelőtt, hogy Deir Jasszin és a szomszédos falvak túlélő leszármazottai visszatérnek a menekülttáborokból apáik földjére.
2001. április 9.
