Magyar jelen! 2008
Nehéz fárasztó hét után tördelt álmomból ébredek
Lila remények úsznak felém, hát végre megpihenhetek
Néznek felém a szürke ködben, füstökkel terhelt kandi szemek
Ásítva bambul rám a város, hol azt hittem, majd élhetek.
Nyújtózva űzöm el magamtól a terhelt fárasztó éjszakát,
Hanyagul rossz ágyamra vetve, az átizzadt hálóruhát.
Didergő víz csurran a csapból, karomra fröccsen, s rám nevet,
Tegnap fizettem ki a számlát, mára hát nem vettem kenyeret.
Lassan-lassan égbe kiált szorgalmas nemzetem nyomora,
De ezt látja, nem akarja látni, a sarkon felszerelt kamera.
Vagy inkább épp ezt? Mert ez a cél? Eltemetni a Magyart?
Azt, akinek nincs más bűne, csak szabadságot akart.
Elindulok ődöngve bambán, nézve a várost hogy ébredez,
Fürge nénike húz el mellettem, valaha jó sorsa lehetett.
Aztán megtorpan, megáll a kukáknál, felemeli a fedelet,
Körülnéz, vajon látják e mások, s kivesz egy darab kenyeret.
Süvöltő szélroham támad, csörögve görget egy dobozt,
A hordalékkal elhaladva behúzott nyakkal baktatok
Dértől csillogó penge szárnyon röpködnek el a mínuszok.
Olyan szokatlan, furcsa szag van, ahogy a lépcsőn leballagok.
Lent, nagy kartondoboz mögött, egy hajléktalan hever,
Ételről, teáról álmodhat, amit a jobb kezével kever.
Barna haja, piszoktól elgyötörten, szégyenlősen kandikál,
Reményét vesztve alussza álmát, mint csatáját vesztett Hannibál.
Zsebéből, kesergve kuncog egy megsárgult papírszelet,
Valami egyetem régi diplomája. Talán tanult ember lehet?
Odébb sok színes fény világlik, savankás cefre szaga száll,
A fények mellett, valami gépnél, pár sötét ember álldogál.
Felváltva, rángatják, ütik, vágják, kezükben pohár, mint a lét,
Valahogy nem értem, aztán bevillan, tegnap osztották a segélyt.
Nekem nem jutott belőle, igaz, nem kértem, nem is kaptam soha,
Nehéz sorsom röhög, fülig érő szájjal, élvezheti, hogy mostoha.
Csak a munka jut, mint minden magyarnak, meg néha megaláztatás,
Vajon miért van így? Azon tűnődőm, nincs bennünk semmi lázadás?
Ugyan hová tűnt régi büszkeségünk? És az igazság merre ment?
Bottal üthetjük annak nyomát, mert fokosunk már tönkrement?
Így ballagok, messze kerülve, súlyos gondolatok között,
A szürkeségből kerül elébem, ahol az acél felszökött.
Lent áradat, fölötte híd ál, mosolygó ívű vastaverz,
Rajta egy úr, ég felé sétál, kit álmos város körbevesz.
Lassú léptekkel kínlódva lépdel, vállát nyomhatja nagy teher,
Mikor felérve, elérve célját, a szárny alatt kissé megpihen.
Lassan visszanéz a ködös városra, jól látható a testbeszéd,
Most, hogy kínlódva elérte célját, eltölti némi büszkeség.
Kirúgták , gyötörték, porig alázták, a rendőr lakoltatta ki,
A városban, hol született, egy sem volt, aki segít neki.
Semmi sem kell hát, ebből elég volt, lökte el messze az acélt,
Repült szabadon a szélben, feledve minden régi célt.
Hogy leért, csendes csobbanással elnyelte szürke víztömeg,
Békével fogadva vissza, egy munkában töltött, megtört életet.
Szemben hegy meredt rám, emlék, mit ifjú korom hagyott,
Agyamban dörömbölt e szörnyű látvány és azt se tudtam hol vagyok.
Lent hatalmas erejével, a hömpölygő víz utat mutat,
Éreztem csontom minden szegletében, hogy most meg engem hívogat.
Nem! Borzadtam el, fejem megrázva, hogy elsuhanjék a gondolat,
Hisz most épp pihenni kéne, otthon kell hagyni a gondokat.
Otthon? Ha még van otthon, és meg nem tagadna holnapig,
A családom már szétszakítva, az Isten tudja, hol lakik.
Hova tűnt már a csókos szájú, mosolygó arcú feleség,
És a gyermek, kinek arcán, két bíbor színű rózsa ég.
Beteg talán, kórházba vinnénk, de bezárták azt a minap,
Pénzünk nem lévén, bárhova mennénk, az orvos csak ajtót mutat.
El veletek keserű gondok, pihennem kell, ha tudok,
Hogy éhbérért munkába mehessek, meg kell érnem a holnapot.
Mellettem halkan elsuhannak fényesen csillogó kocsik,
Bennük vidámság, boldog arcok, és egészséges kicsik.
Bambán nézek, hogyan történhet, hogy el nem nyel e szakadék,
Ki ily sorsra adja népét, m’ért nem szakad már rá az ég?
Megfordulok, otromba út ez, erre biztosan nem megyek,
Mire eszmélek szürke kövön, az árral szemben lépdelek.
Elnézem közben meg-meg botolva, mint ringatóznak a hajók,
Erős kötéllel megkötözve, mint leleplezett, sunyi árulók.
Tovább baktatva egyre érzem, mind nehezebben megyek,
Valami erő taszít a térben, az undor ellen lépdelek.
Mitől ez undor? Valahogy nem értem, hisz átlagember vagyok,
Se szag, se bűz, sem ronda látvány, így azután csak ballagok.
A fejem zsong, miközben hallom, mit mond a Duna odalent,
Ahogy felnézek, a szürke ködből előbukkan a parlament.
Ez hát az ok? Ezért az undor? Az ember alkotta aura?
Mi mindenen áthatolva, a hangulat legfőbb ura.
Ahol tengernyi, sok gonoszság, egy helyre összegyűjtetett,
Messze sugárzik az onnan, és elpusztíthat egy nemzetet.
De miként is kerülhetett, ennyi aljas szándék oda?
Hisz mióta felépítették, ez volt a nemzet temploma.
Amint egy villám, cikázik kéken, hasít belém a döbbenet,
Viseljük, s okozzuk minden terhét, amit e banda tönkretett.
Mi voltunk az a dőre nemzet, ki beengedte a kufárokat.
S nincs bennünk annyi nemzeti érzés, mi árulóknak utat mutat.
Jöjj Jézus urunk az ostoroddal, segítsd meg ezt a nemzetet,
Add meg nekünk szereteteddel a reményt, az élhető életet.
Űzd ki kíméletlen szigorral, e becstelen kufárokat,
Ne árulhassák saját zsebre, az ellopott Magyarokat.
Tán ostor sem kell, mint hajdanában, elég fényes tekinteted,
És ami a lényedből árad, a végtelen nagy szeretet.
Szánj meg bennünket, segíts nekünk, mert türelmünk már elfogyott,
Ne legyünk mi egy olyan nemzet, ki méltatlanul bíráskodott.
Budapest 2008 január
Julosvai Daróczos Bendegúz
