Egyre nagyobb a várakozás feszültsége.
Aki nem ismeri a szokást, és annak lényegét, számukra álljon itt, miről is van szó.
Egyszer volt, hol nem volt, a hazugság hegyen is túl, a befizetetlen csekkek tengerén is túl, ahol a kurtafarkú háztáji malac túr, volt egyszer egy ország.
Ezt az országot úgy hívták, Magyar Népköztársaság.
Magyarnak, magyar volt, de sem a néphez, sem a köztársasághoz, sok köze nem volt. Fényesen kihímzett kaftánja alatt, egyszerű, szürke, szovjet provincia volt, mint annyi más ország.
Ennek az országnak, volt egy hadserege. De, mert-hogy, nem arra használták, amire való lett volna, a haza védelmére, a legények bizony, nem szívesen tartoztak a soraiba. Kinek is lett volna kedve, az elkésett mezőgazdaságban, csípős novemberi szélben, parancsra kukoricát törni, vagy szovjet akaratra, más nemzet szabadságharcát parancsra elnyomni.
No-de, hogy egyik szavamat a másikba ne öltsem, nem szerették a legények a katonáskodást. Mérgüket sokszor, a váltásukra bevonult újoncokon töltötték.
Ment a gusztustalan szívatás, a motoros fóka, mosd fel a tiszta folyosót, söpörd fel a hadiutat, és hasonlók.
Hogy az idő könnyebben teljék, meg hogy még látványos is legyen, a leszerelő katonák, 150 nappal a várva várt nap előtt, vettek egy centimétert. Amolyan közönséges vászon szalagot, beosztással, amilyet a szabók, meg a varrónők használtak. Ebből azután, minden nap, levágtak egy centimétert, így a hossza, nap, mint nap, egyre kisebb lett. Érdekes, hogy úgy a leszerelők, mint az újoncok, egyformán nagyon várták, hogy a centik elfogyjanak.
Az „öreg, iszapszemű ráják” azért, mert végre ismét szabad emberként kezdhettek el élni, Az újoncok pedig azért, mert azzal lett vége a szivatásoknak.
Mostanában, valami ilyen hangulat látszik eluralkodni az egész Magyar nemzeten.
Felrémlett a lehetősége, a megszabadulásnak. Hosszú sötét alagutunk végén, beragyog a felkelő nap fénye.
Mindenki erre várt.
A kedvezményezettek, akik önhibájukon kívül váltak haszonélvezőjévé, a nemzet kifosztásának, jól érzik, ennek méltatlanságát. A kifosztottak, akiknek már csak a remény maradt, torkukban dobogó szívvel várják a megkönnyebbülést.
Olyan ez, mint a gyermek, karácsony előtti izgalma. Tudja, kaphat valami szép ajándékot.
De vajon mit?
És vajon tényleg megkapja e?
Ezért vágja hát a centit Magyarország. Látni még nem láttam, de hallottam már, van, aki a kabátja fazonjára tűzve viseli. Szeretné, ha mindenki látná, már csak napok vannak hátra, a sötét korszakból.
Vége lehet a magyar üldözésnek Magyarországon. Megszűnhetnek, a fosztogató rendelkezések, a megalázó diszkrimináció, az idegen hatalom fölényes fennhéjázása.
Annyi év után, végre hallathatja a szavát a Magyar ember, a saját hazájában.
Ez a szó, olyan, mint a menydörgés. Megrázhatja az egész civilizált világot.
Sokan nem látják a villanást, de a hangjából érzékelik, megrendítő, és feltartóztathatatlan erejét.
A magyar egység lehet ez a villám. Ez hozhat szabadságot a Nemzetnek, és ez adhat végső lökést ahhoz, hogy a minden eresztékében recsegő, pénztől és lopástól bűzlő, korrupt, elnyomó, globálfasiszta rendszer, végre összeomoljék.
Én hiszek benne. Hiszek a magyarság tisztánlátásában, hiszek a becsület erejében, hiszek a hazaszeretet széleskörű megnyilvánulásában, hiszek a tolvajok félreállításában.
Remélem, a Magyarság nagyobb része is így van ezzel.
Béla László
