Valaki hazudik!
Nem kicsit, nagyot.
Mint tudjuk, a turizmus, napjaink kedvelt, és meglehetősen költséges időtöltése. Ebbe a magyarság is belekóstolt, még a Kádár korszak végén, meg Németh Miklós regnálásakor, és egy kicsit, a privatizáció elején, amikor a hol volt hol nem volt nemzeti vagyon, még itthon volt. De ahogyan haladt az új világ építése, úgy varázsolták el a nemzeti vagyont, és jutott a magyaroknak, egyre kisebb fürt szőlő, és egyre kisebb darab lágykenyér. De sebaj! Ahogyan Miska főpincér mondja, Kálmán Imre „Csárdáskirálynőjében” „ Ne búsulj rózsám mert az egy garast sem ér, ne búsulj lesz még szőlő, lesz még lágy kenyér” – higgyük, hogy igazat mond, és tegyünk is érte.
Hát a magyarok tettek. Miután a privatizáció elvitte mindenüket, és abból magyaroknak nemigen jutott, Magyarországról turistáskodni, már leginkább, csak a vendégszereplő privatizátorok tudtak. El is hitték szegények, hogy ezt a kiváltságot végleg elvehették a magyaroktól. Úgy felragyogott a csillaguk, hogy beragyogta a fél világot. Büszkén híresztelték a közel tízezer éves múltjukat, a felsőbbrendűségüket, a kiválasztottságukat, és közben észre sem vették, hogy nemzeteket tesznek tönkre, embereket gyilkolnak halomra. Csak a világ látta.
De a magyar rafinált társaság. Igaz, szerintük, hozzájuk képest barbár nép, azzal a 2-3 ezer éves múltjával, szóra sem érdemes.
Alaposan megtréfáltuk őket. Feltaláltuk a turista időgépet. Hatalmas lehetőség nyílt meg előttünk. Nem csak az időben, de a térben is szabadon mozogtunk.
Amíg ők százezrekért repkedtek a világba, itt-ott leeső repülőgépeken, a tőlünk lopott pénzen, mi, ingyen, a saját kreálmányunkkal mentünk minden felé. Igaz, volt egy komoly hibája ennek is. Előfordult, hogy bedöglött, és nem hozta vissza a turistákat a hazai térbe és időbe. Csak így történhetett, hogy egy elszánt turistacsoport, visszalőve magát az időbe, átpattanva Dél Amerikába, ott akart eltölteni néhány hetet. Sajnos az ő időgépük bedöglött, és ottfelejtette őket. Lévén első sorban családok, gyerekekkel, jó magyar módra nem estek kétségbe.
Berendezkedtek ott, és leszármazottaik ma is ott élnek. Igaz, indián őslakosoknak tartják őket, de magyarul beszélnek a mai napig. A mai magyar is, kevés szó kivételével kiválóan beszélgethet velük.
Van még néhány hasonló, pórul jártan ottmaradt csoport. Van Japánban, van Kínában, van az Uralon túl. Mindegyik beszéli a magyart, és 10 ezer évnél régebbi emlékei vannak. Ki hitte volna, hogy ilyen csodálatos időgépet kreáltunk, mi, barbár nomád magyarok.
Azért nem mindenütt hagyta cserben a technika az utazókat. Nem minden időgép hagyta ott őket, volt, aki csak Boszniába ruccant át, de vissza vagy 25 ezer évvel. Ott aztán építettek vagy látogattak piramisokat, vagy hatot. Olyat, mint az inkák, de nagyobbat mint a Cheops. Hogy építették vagy csak látogatták, az még nem tiszta, de hogy 27-30 ezer éve, belevésték rovásaikat, az már biztos. Olyat, amilyet a székelyek, meg a régi magyarok használtak. Mennyi ideje ennek nem tudni, de tény, hogy valami hatalmas áradat hordalékkal töltötte fel azokat a járatokat, amikbe a rovásokat írták. A hordalékban talált fák korát meg lehetett határozni, és azok 28ezer évet mutattak. Ilyenformán, a magyar rovásnak, több mint 28ezer éve kellett odakerülnie, mert a hordalékban, vakond módjára, mégsem véshették. Olyan is volt közülünk, aki Albániáig merészkedett. Ott is a Boszniaihoz hasonló, csak éppen 40 ezer évnél régebbi nyomokat hagytak. Aztán mind visszajöttek, mint a mesében.
Mindezekkel olyan látszatot keltettek, mint ha csak, az „ősi”, kiválasztott nép, a maga 10ezer évével, a magyar kultúra nyomán kezdte volna az írásbeliséget, a matematikát, és sok egyebet.
Valaki hazudik!
Sötéten és súlyosan. Vagy a magyar időgép, vagy a párezer éves magyarság nem igaz. Lehet, hogy a világ őskultúrája a magyar? Lehet, hogy mindenhova innen terjedt el? Lehet, hogy a Kárpátmedencében 30ezer évnél régebben él a magyar kultúra? Ezt a beképzelt kiválasztottak soha sem hiszik el. Inkább az időgépet. Az kevésbé nimbuszromboló.
Olyasmi ez, mint mikor a Khón, elveszti a gyűrűjét, és az utcai lámpa alatt turkálva keresi a fűben. Schwarcz, épp arra sétál és megkérdi:
- hát te mit csinálsz itt?
- Keresem a gyűrűmet.
- Hol vesztetted el?
- Hát ott. –mutat át Khón, az utca tulsó oldalára
- De hisz, akkor miért itt keresed? – kérdi a Schwarcz
- De hülye vagy – felel Khón – hát nem látod, hogy ott tök sötét van, itt meg jó világos.
Mi ebből a tanulság? Van olyan, amikor a dolgokat a sötétben kell keresni, és akkor lesz világosság, amikor megleljük azokat.
Béla László
