Még a Rákosi korszak idejéből való. Magam egy öreg alföldi parasztembertől hallottam még a nyolcvanas években. Elég jól rávilágít a gazdálkodók éleslátására és humorára is.
Két földszomszéd gazdálkodóról szól a történet. Az egyiknek egy pár lova, a másiknak egy pár ökre van. Ezekkel az igavonókkal kezdenek egy reggel egyszerre szántani. Egész nap szorgalmasan szántanak mind a ketten.
A két ló finom zab-üzemanyagtól, szaporán szántja a barázdákat a kettes ekével.
Az ökrök is húznak becsülettel. De hát a szénától, csak kényelmes menetre futja.
Eljön az este. Lassan szürkülni kezd, hát összepakolnak. Kocsira az ekét, elé a jószágot, aztán haza a családhoz.
Amint pakolnak, megszólal a lovas gazda: szépen haladt szomszéd.
Csinálgattam –felel a másik- de három nap még lemegy, mire elkészülök.
Mondtam én kendnek, még a vásáron, -veszi át a szót a lovas- hogy lovakat vegyen, ne ökröket. Nézze mennyivel többre haladtam velük. Ha így megy, az én vetésem má ki is kel, mire a kendé a fődbe kerül.
Mindegy má, üsse part, felel az ökrös, aztán csálé-hajsz mondja az ökröknek, és indul hazafelé.
Gyi csillag! Gyi fakó! Így a lovas. El is kerülik hamar az ökrösszekeret. Távozóban még visszaszól a lovasgazda: aztá Isten ágya kendet, majd csak haza ér ecce, oszt majd regge megint.
Az ökrös egy szót se szól, csak megemelinti a pácáját, amivel az ökrei hátsóját szokta legyezgetni, ha bíztatni akarja őket.
Eljön a más reggel. Ahogy felnéz a nap, ezek már ott rendezik a szerszámot, azt neki a szántásnak. Alig megy a két ökör pár métert, a gazda megállítja őket.
A lovasgazda már előre jár. Visszanéz, tán bogáncs akadt a szomszéd ekéjébe.
A ffenét! Meglepetten látja, hogy az ökrös gazda súg valamit az ökör fülébe, átmegy a másik oldalra, és a másiknak is súg valamit, aztán megint elindulnak.
Még a végére sem érnek a barázdának, az ökrök elkerülik a lovakat, és ez így megy késő délutánig. Az ökrök már végeztek, a lovak alig a felénél tartanak.
Az ökrös gazda komótosan beteszi a járomszeget a kocsi jármába (az ökrök nyaka mellé), és komótosan hazaballag. A lovak öreg estig szántanak, azt még mindig marad egy kicsinke.
Másnap reggel megencsak talákoznak. Az ökrös gazda a malomba mén búzát örletni, a lovas még megy megszántani azt a kicsinkét, ami tennap megmaradt.
Megköszöntik egymást illendően, oszt mennének is ki-ki a dógára. De a lovas gazda csak nem álhatja, odakiált az ökrösnek: Hee! Megmondaná e kend nekem, mit súgott az ökrök fülibe tennap, hogy azok úgy megindútak, oszt egész nap úgy mentek mint egy táltosló?
Mé ne mondanám –felel a másik- nem titok a. Nem montam én egyebet, csak amit a szemináriumon hallottam az elvtárstó.
No azt mit hallott tőle?
Hát én csak azt, hogy termelj többet jobban élsz. Aztán megsuhintotta az ökrök végét, azt ment a malomba.
Késő délutánra tért meg a malomból. Ahogy elhaladt a fődszomszéd háza előtt,
(mert-hogy messzi se laktak egymástó) nagy sürgés-forgás vót a ház körű.
Egy fehérszemély, épp egy lavor vizet lódított az árokba , odaszót hát neki:
De nagy a lendület Zsuzska!
Jaj ne is mondja kend! A gazda nagy beteg, azt ápónánk.
Közbe a szekér elhaladt. Hazaérve az ökrös gazdát igencsak ette a kíváncsiság, mi lehet a szomszéddal, meg oszt a barátja is vót. Kerűt a kamrába egy kis jóféle barackpályinka, megtőtőtt hát egy flaskát, oszt átment beteglátni.
Jó estét adjon Isten! –köszönt bé a pitvarba-
Fogadj Isten! Kerűjön kend bejjebb –hangzott bentrő a felelet-
Hoztam jóféle kisüstit. Innánk egyet a bajra, hátha elkergetnénk.
El, az avas fenébe, ezt ugyan nem, -monta a lovas gazda- de azé köszönöm a látását, oszt ihatunk is egyet rá.
Odanyútotta tüstént a flaskát az ökrös –húzza hát meg szomszéd-
Nem köllött kécce mondani. A lovas gazda kiplattyintotta a dugót, oszt jókat kortyintott az üvegbő.
Huzza meg kend is! –nyujtotta vissza az üveget- ökör iszik magába.
Meghúzta rendesen az ökrös gazda is, de közben igen elálmélkodott. Szegény barátjának, keze lába mindene be vót bugyolálva. Meg is kérdezte hamar:
Aztán mondja kend, mi vót, ki tette ilyen csúffá?
Az bíz, a kend lelkén szárad!
Az enyémen? Oszt miéé?
Hát nem kend monta vót, azt súgta az ökör fülibe „termelj többet jobban élsz”
És?
És! És! Hát én is megpróbátam. Gondótam előbb végzek, hát mondtam én is a lovaknak, azt így összerúgdostak a pokolravalók.
Ej! Ej! Szomszéd! Hát azt hittem, kend is tudja, hogy ezt csak ökröknek szabad mondani.
Remélem nem untattam a kedves érdeklődőt.
Béla László
