A róka ravaszsága.
Élt egy róka, a pusztában, ahol egy sűrű, kerek erdő törte meg a puszta egyhangúságát. Nem messze az erdőtől, egy szegény ember hasított magának egy parcellát. Épített magának egy kis házat. Szorgalmasan szántott vetett, de a puszta földje, nagyon soványan fizetett a munkáért. Szerényen éldegélt, még kutyája sem volt, hisz nem volt maradék, amivel etethette volna. Egy malackája volt, az is csak legelészett a ház körül. Honnan, honnan nem, melléjük szegődött egy tyúkocska. Fészket épített magának a szérűskert szalmájából a pitvar sarkába, és nagy kotkodácsolással dicsekedett, mikor egy tojást pottyantott a fészkébe. Örült a szegény ember, hogy már egy tyúkja is van, de ólat nem tudott neki építeni. A tyúk, nem bánta. Esténként felreppent a ház előtt álló eperfára, az lett a szállása. Így éldegéltek hárman, békességben, a szegény ember a malacka, meg a tyúk.
Az ember dolgozgatott takarított, a malac legelészett, meg felszedegette a fáról hulló epreket, a tyúk összeszedegette a szérűskertben elhullott szemeket. Tisztes szegénységük miatt, egyik sem panaszkodott.
Egyszer a róka meghallotta, amint a szegény ember tyúkja büszkén kotkodácsol a napi tojás örömére. Nagyon megkívánta a tyúkhúst, elindult hát, hogy megszerezze. Csendesen lapulva becserkészte a tyúkot, amint a szérűskertbe kapirgált. Mikor már elég közel volt, rávetette magát. A tyúkocska észrevette és futásnak eredt. Kétségbeesetten csapkodott a szárnyával, és torkaszakadtából kotkodácsolt. Futott, éppen a gazda felé, aki a szalma utolját gereblyézte össze a malacka alá. A gazda is felnézett a kétségbeesett kotkodálásra, meglátta a rókát, és septiben utána is hajította a gereblyét. Jól hátba is vágta. A róka koma behúzta fülét farkát, és elsomfordált. Húzta a lábát, fájt a háta. Megállj szegény ember! Te meg akartál ölni, hát fizesd meg az árát – gondolta magában – és azért sem tett le a tyúkhúsról. Visszahúzódott a kotorékába és gyűjtögette a bátorságát.
Eljött az este. A gazda is nyugovóra tért, a tyúkocska is felreppent az eperfára, és a szárnya alá dugta a fejét. Amikor már a gazda is az igazak álmát aludta, megjelent a róka. Látta a tyúkot az eperfán, de el nem érhette. Megpróbált felmászni, de a körme csúszott a fa kérgén, így mindig visszaesett. A tyúkocska felébredt a neszre, és megkérdezte a rókát: te miben sántikálsz róka koma?
Nem volt elég a gereblye a hátadra?
- én bizony érted jöttem, hogy megegyelek – felelt a róka.
- Hahaha, nevetett a tyúkocska. Orrod tőlem fokhagymás, mert-hogy el nem érhetsz.
- Meglásd, úgy lesz az, csak még le kell járnom az esti körmenetemet – mondta a róka.
Ezzel elkezdte körbejárni a fát. A tyúkocska hitte is-nem is, amit a róka mondott, de azért félt tőle. Egyfolytában nézte, ahogy a róka rója a köröket.
Egyszer csak megszédült, és lebucskázott a fáról. Elkotkodálta volna magát, de a róka azon nyomban torkon ragadta, így a torkán akadt a segélykiáltás. A szegény ember pedig, békésen aludta az igazak álmát, amíg a róka eloldalgott a tyúkocskájával.
Ha a szegény ember időben felébredt volna, vagy a tyúkocska nem félt, és el nem szédült volna, ma is vígan kotkodácsolna.
Magyar népmese.
