Sokat tűnődtem napjaink eseményein, sok emberrel beszéltem, sok gondolatot átrágtam, tövéről hegyére és vissza, a kérdést, mégsem tudtam magamban egyértelműen eldönteni. Ezért döntöttem úgy, hogy közreadom. Gondolkodjanak el mások is, akik hajlandók. Hajlandók gondolkodni, nem a tényeket, mint megváltoztathatatlant, elfogadni.
Egyfolytában gyötör, válaszért üvölt, ostoroz a kérdés, hogyan juthatott idáig, hőn szeretett hazám. Minek kellett ahhoz történnie, hogy törvény szülessen az ország kirablására, az emberek megalázására. Minek kellett ahhoz történnie, hogy az állam, egymás ellen hangolja a cigányokat és a magyarokat, a szegényebbeket és a gazdagabbakat, a hívőket, és az ateistákat? Egyszóval, minden embert, akinek gondolkodásában, viselkedésében, csak a legminimálisabb különbség is észlelhető. Minek kellett ahhoz történnie, hogy olyan gyakorlat alakuljon ki, ahol a törvény nevében a bűnt pártolják, és az ellene védekezőt üldözik? Minek kellett ahhoz történni, hogy az ország polgárai, olyan kormányokat válasszanak, akik folyamatosan a földbe döngölik az országot?
Nehéz ezt kimondani, de nem látok más alternatívát.
Ezt az országot, ezt a nemzetet elárulták.
Elárulták a legsúlyosabban, a legsötétebben, éppen azok, akiktől ez a nemzet, az egész ország, a felemelkedést, az elnyomásból való szabadulást várta.
Elsőként elárulta a kommunista érában nevelkedett „elit”.
Valahol ez a szó is átértelmeződött. Ma azokat tartjuk, nevezzük elitnek, akik a hatalom közelében, jól megszedték magukat a többség vagyonából, és a régi elit sznobizmusának többszörösével nézik le a kirekesztetteket. Akinek nincs semmije, az annyit is ér?
Valamikor az „elit”, egészen mást jelentett. Olyan intelligenciát, ami képes, és hajlandó volt az emberek feltétel nélküli támogatására, gondolkodásának helyes irányba való alakítására. Ma, az „elitben” az intelligenciát kár keresni, mert amelyik tagjában megvan, az is gondosan elrejti, nehogy mások is észrevegyék, mert akkor vége a karrierjének. A kommunizmus megrázta a rostát. Felülre került a könnyű, alulra a fajsúlyos. Ebből következett egy kontraszelekció.
Ha valakit a „néphatalom” vagy éppen a párt, kinevezett olyan helyre, ahol képzettsége, képességei folytán képtelen volt helytállni, azonnal körülvette magát, önmagánál gyengébb képességű emberekkel, hogy alkalmatlansága ki ne derülhessen. Így történhetett, hogy a vezetésre alkalmas emberek, valahol a harmadik vonalban dolgozhattak. Nekik legyen hála, hogy az ország, negyven éven át, egyáltalában működött. Ma azokat az embereket, akikben a segítő szándéknak, csak a csírája is fellelhető, gondos alapossággal tartják távol a döntésektől.
Ennek a kontra szelektálódott „elitnek” a második vonala hajtotta végre a „rendszerváltást” Magyarországon. Az első vonal, olyan szinten volt elutasított, hogy elképzelhetetlen lett volna, hogy egy erőszakkal nem befolyásolt választáson, egy százaléknál többet érjenek el. Ezért, az első vonal kiadta az ukázt, tessék nemzeti jelszavakat hangoztatva, látszat ellenzékiséggel megnyerni az emberek bizalmát, nehogy valahogy kibillenthessenek bennünket a nyeregből.
Így történhetett, hogy a kijelölt, és senki által meg nem választott „vezetők”,
Létrehozták az „ellenzéki kerekasztalt”. Megalkották a „független” pártokat, és a kerekasztal mellett, megegyeztek, az ország, a nemzet letaglózásában. A jóhiszemű nép ebből semmit nem vett észre. Beérte az ígéretekkel, a majd egyszer jobb lesz, hazugságokkal, és szerény, de határozott léptekkel, sétált bele a mézesmázos csapdába. Azokat a szakembereket, akik a harmadik vonalból életben tartották az országot, mára munkanélküli, vagy kényszervállalkozó státusba kényszerítették, és ma ott fojtogatják. Sokan nyugdíjba mentek, vagy kihaltak már közülük. Gyakorlatilag kivégezték a középosztályt. A csókosokat kiemelték extra lehetőségekkel, a többit szegénységbe lökték gátlástalanul.
Ez a folyamat, koránt sem ért véget. Egy reménye maradt az országnak, a fiatalság. Abból is az, akit még nem tudtak a kifordított értékrendjükkel megtéveszteni, nem adták el magukat, a pénz megkérdőjelezhetetlen hatalmának.
Az emberi érték, pénzben ki nem fejezhető. Elhibázott az, az amerikai értékrend, amikor két ember egymás között, azt mondja egy emberről: ez az ember X millió dollárt ér. Lehet, hogy sokkal többet, de lehet, hogy egy lyukas garast sem. Ez egyáltalában nem függ a bankszámlájának nagyságrendjétől.
A fél évszázad kommunista iga alatt, egyetlen reménye volt a nép egy részének, az egyház. Abban látták megtestesülni a megalázás elutasítását, az emberi értékek megbecsülését, a hagyományaink, emberi méltóságunk megőrzésének várát. Mára ez is szertefoszlott. Mára, az egyház, politikai párttá degradálódott, és Isten képviselete, és útmutatása helyett, eladta magát a pénz hatalmának. Választási szövetség mögé rejtőzve, a háttérből szedi a sápot, mit sem törődve a vállalt kötelezettségével. Mindszenti Bíboros Hercegprímás emlékét megcsúfolva, a „békepapok” szépen besimultak a kommunista elnyomók közé, (tisztelet a kivételeknek) és mivel ott eltűrték őket, ebben a körben máig nagyon jól érzik magukat. Számtalan jó szándékú becsületes embert megtévesztve, asszisztálnak az ország elpusztításához.
Lelkük rajta.
Nincs ebben semmi csodálatos. Az egész rendszer meg van félemlítve, vagy vásárolva. Amikor II János Pál, egyetlen enciklikájában kinyilatkoztatta, hogy óvakodjunk, mert a gonosz, a pénzhatalom, már az egyházakba is beszivárgott, azonnal akadt egy őrült török, aki meglőtte.
Hiszi azt valaki, hogy ez véletlen?
A pápa sem tudott felülemelkedni a testi félelmeken. Bármily nemes és Istennek tetsző életet élt, ember volt.
Amikor Győzőt, a Kisgazda Párt, a hátán kormányba cipelte, az választók, nem másban, mint a történelmi kisgazda felfogásban hittek. Sajnos, abban is az aparatcsikok ültek, akiknek a kerek asztal, már kivétel nélkül megtörte a gerincét. Győző fel is szeletelte őket a ciklus végére úgy, hogy mára eltűntek. Ilyen, amikor a szövetségest szúrják vesén, hátulról. A történelmi, becsületes kisgazda párt, így esett, az árulás áldozatául, de mi ezt sem vettük észre.
„Az nem lehet, hogy annyi szív
Hiába onta vért,
S keservben annyi hű kebel
Szakadt meg a honért.
Az nem lehet, hogy ész, erő,
És oly szent akarat
Hiába sorvadozzanak
Egy átoksúly alatt.”
Vörösmarty Mihály: Szózat
De! Még lehet!
Most, immár másodszor, a kereszténydemokraták hátán lovagolt be, régi új hűbérurunk. Győző első királysága, a kisgazdák „leölésén” túl, más fegyverténnyel is büszkélkedhet. Soha, az egyházi nagybirtokok államosítása óta annyi pénz nem került az egyházakhoz, mint épp ebben az időben. Igaz, a templomok nagyon lepusztultak, elhanyagoltak voltak, azokat rendbe kellett hozni, de a rendbe hozott templomokban, Isten igéjét, és igazságát kellett volna hirdetni, nem azt, hova kell szavaznia a jó kereszténynek.
Ha azt tették volna, ma nem itt tartanánk.
Sokat szenvedünk, de van még remény. Kinyílik a magyarság szeme, és megkontrázza a kétharmadot. Megkontrázza passzivitással, és aktivitását arra fordítja, ahol a hon hasznára lehet. Lassan megtudjuk, kiben, miben bízhatunk.
Bízhatunk önmagunkban, szorgalmunkban és tudásunkban, a fiataljainkban, és azokban, akinek a kerekasztal, még meg nem törte meg a magyar gerincét.
Bízhatunk Istenben, mert ha Isten velünk, ki lehet ellenünk? Az egyházi állampárt? Istennel szemben, végtelenül kevés.
Még jőni kell, még jőni fog
Egy jobb kor, mely után
Buzgó imádság epedez
Százezrek ajakán.
Vörösmarty Mihály: Szózat
Úgy legyen!
Béla László
