Az idő, „még” halad.
Kellemes este volt. A nap már erősen hazafelé tartott, bejárva szokásos útját a ház körül. A tornác mestergerendájára felfutott estikék, boldogan bontották ki kék tölcséreiket, mennyei illattal megtöltve az egész ámbitust. Magam is végeztem az esti teendőimmel. Fáradtan pihentem meg, a tornác vesszőfotelében, élvezve a virágillatot, a perzselő forróság elmúltával.
Igazi, hamisítatlan magyaros este volt. A kuvasz, meg a puli is, lustán nyújtóztak a gang bejáratánál. Balra, kicsit távolabb a ház háta mögött a gazdasági udvarban szárnyasok elültek már. A kacsák felhagytak a ház előtti eperfa alól, a hullott eper szedegetésével, a melegben megerjedt szemektől, kótyagosan, „hazatántorogtak” az óljukba. A tyúkok, felhagytak a szérűskertben való kapirgálással, a kotlós is hazavezetgette, aztán szárnya alá vette a csibéit, az ól sarkában gondosan megépített meleg szalma fészkébe. A malacok is békésen nyújtóztak a kifutó hűs sarkában, néha, egy-egy csendes röffenéssel nyugtázva elégedettségüket. A lovak, békésen ropogtatták a jászol fölött, a szénatartó karói közül kandikáló esti szénát, a tehén lustán kérődzött, az alom friss szalmájára heveredve. Balra a háztól, a góré magasában, a tavalyi tengeri még tartotta magát, legyen mivel elverni a jószág éhét. Alatta, a vaskos akác lábak között, rezzenéstelenül lapított a macska, hátha egér lesz a vacsora. A góré mögött, a kamra dombjának lankáján, a bárányok, még csendesen legelésztek.
Aztán hirtelen felbolydul a rend. A lustán heverő kutyák felpattannak, és heves vágtával igyekeznek, egy-egy vakkantással a porta sarka felé, ahol a gémeskút nyújtózik, a hosszú vályú társaságában. Ott fut be az egyik dűlőút, a búza, és kukoricatábla között, két kis bakháttal, sűrű tarackkal és némi útilapuval szegélyezve az alföldi homokban kitaposott két keréknyomot. Lódobogás riasztotta a kutyákat. Kilépve az estikék takarásából, a tornác bejáratából látom, ahogy a második tanyaszomszédom leszáll a nyergéből. Komótosan béklyót tesz a lova lábára, leveszi róla a fejzőt a zablával. Átdobja a kantárt a másik oldalra, azt meg felakasztja a nyeregkápára, had legelésszen a jószág, a porta melletti kis akácerdőben. Aztán kinyitja a karókból kötött kaput, és komótosan ballag befelé.
- Adjon Isten, kedves szomszéd, jó estét.
- Isten hozott Gáspár gazda. Kerülj beljebb. Mi szél hozott erre?
- Ahogy mondod szomszéd. Az Isten hozott, de azért a lovam is benne volt, meg a szél is segített talán, úgy, hogy igazat beszéltél.
- Nem szoktam mást, - mondom erre.
Aztán csak beljebb kerülünk. Csendes recsegéssel fogadnak el bennünket a vesszőből font karosszékek. Évekkel ez előtt fontam őket, az asztallal együtt, néhány ráérő téli napon, a kacsaúsztató melletti szomorúfűz vesszejéből, de mostanra erősen kiszáradtak már, és recsegnek, ha használják.
- Hanem, ha megbocsájtasz Gáspár szomszéd, elkerülnék a kamra felé, hoznék egy kancsóval a jobbfajta tavalyiból. Egy kis bor mellett csak jobban elbeszélgetnénk.
- Soh’se fáradj kedves szomszéd.
- Nem fáradság az, meg amúgy is kijár a kedves, kivált olyan ritka vendégnek, mint te, ennyi tisztelet.
- Hát? Ha úgy gondolod?
- Úgy én! Isten uccse.
Azzal fülön fogtam a kancsót, leakasztottam a szegről a százéves kamrakulcsot.
Nagyot kattant a zár, mikor rányitottam az ajtót, az ászkokon sorakozó hordókra. Csapra is volt a kedvenc hordóm, megeresztettem a kancsót, hátha jobb kedvvel beszélgetünk Gáspár gazdával. Úgy is lett. Egy pohár bor után, mindjárt jobban folyt a szó.
- Hát az asszony merre, hogy magad mentél borért?
- Hátul, a nyári konyhán dagasztja a holnapi kenyeret, a lány meg segít neki.
- Legalább meg is tanulja. És a gyerekek?
- Hátul ütik a fabatkát a szérűskertbe. A szarkafészket akarják leverni vele. Megharagudtak a szarkára, amiért ellopta a párkányról a nénjük gyöngyeit.
- Honnan tudják melyik volt?
- Egy pár szarka van a portán, meg aztán látták is. El is hessegették vón, de a betyár, csak a gyöngyökkel együtt ment el, az avas enné meg a csőrét. Most meg ott kotlanak rajta a párjával. A jány meg sírt egy sort érte. Nyilván ezért akarják leverni a fészküket a gyerekek, hogy a jánt megenyhítsék. De mi van veletek? Mesélj! Hogy vagytok mostanság?
- Csak megvagyunk. Éldegélünk magunknak. Tudod, a gyerekek elmentek. Egyik Angliában hegesztő, a másik valami bankban Pesten van, a jány, meg hozzáment valami brókerhez, vagy mifenének híjják. Dolgozni nem szeret az biztos, de azért jól élnek. Saját házuk is van, csak gyerekeik nincsenek. Egy van a kisebb fiúnak. Az meg nem is beszél magyarul. Hét esztendős, de még nem volt idehaza. Arra már nem jut pénz. Talán nem is fontos.
Csak folyt a szó, de a szög, mégsem akart kibújni a zsákból. Nem, pedig igen bíztattam volna, mert erősen bökte az oldalamat, ugyan mi hozta hozzám Gáspár szomszédot, több mint egy esztendő után. Töltöttem hát ismét a poharakba, hátha a tavalyi megoldja a cimborám nyelvét. Jót koccintottunk az egészségre, aztán egyet sem szóltam. Hallgattam, mint a hal. Kínos csend lett egy időre, az után csak kibújt a szög a zsákból.
- Kérdeznék én valamit szomszéd.
- Csak ki vele – mondom én.
- Nem kéne eladni a tanyát?
- Ilyen meg hogy jut eszedbe?
- Hát… a bróker vőm mondta, valami ösmerőse jó pénzért megvenné.
- Az enyémet?
- Azt is.
- Aztán mi tesz téged az „ösmerős” prókátorává?
- A magam baja. Eladnám a földet, a tanyát, a traktort, ekét, gépeket, mindent, de ez csak úgy venné meg, ha te is eladnád, meg a szomszéd is.
- Ej ha! És te hogy jutottál erre a döntésre?
- Hosszú sora van annak, hogy elmeséljem.
- Ha hosszú, hát gyűjtsünk erőt hozzá. Vacsorálj velem! Közben el is mondhatod.
Ezzel betértem a konyhába egy tányérért, onnan a kamrába. Jót kanyarítottam a téli disznó szalonnájából, nyestem mellé egy emberes darab kolbászt, szeltem párat a reggel sütött kenyérből, ezzel mentem vissza.
- Szép szalonna mi tagadás. Hány kiló volt?
- Százhatvan, amikor megboldogult, úgy karácsony után.
- Te nevelted?
- Ki más? Én, meg a család. Szerettük is nagyon. A lány meg is könnyezte, de azért most is szereti. Tudod, kedves a vakargatott disznó, de finom az oldal szalonna is.
- Tudom. Így megy ez már, néhány ezer esztendeje. Meg kén tán sütni ezt a szalonnát nem gondolod?
- Megsüthetjük, - mondom én – és már mentem is, hogy tüzet gyújtsak.
Felkaptam a pajtából néhány tavalyi tányérrózsa szárat, pár kukoricacsutkát, meg egy fél karnyi hasábfát, a kiserdő tavalyi akácából, és alig néhány perc, égett a tűz a hát előtt. Messze az eperfától, de a kukoricagórétól is, úgy középtájon. Közben Gáspár szomszéd sem tétlenkedett. Odagörgetett két emberes tuskót a jegenye törzséből, amit öt esztendeje vágtam ki, nehogy az égig nőjön. Közelebb hozta a párszárító kosarat, amit a gyümölcsaszaláshoz szoktunk használni, de most épp nem volt szolgálatban. A vesszőből font óriás tálca a három lábán, kisarasznyi álló szélével, akár asztal is lehetett. Rá is pakoltuk gyorsan a kenyeret, szalonnát, na-meg, a kancsót a poharakkal. Közben be is esteledett. A gazdaasszony meg a lány, elkészültek. Szakajtó kosárba tették a holnapi kenyeret, hófehér ruhával letakarták, had pihenjen reggelig. A gyerekek is felhagytak a fabatkapüföléssel. A szarkafészket nem tudták leverni sem szemből, sem fonákul. Csatlakozott hát mindenki a szalonnázókhoz.
A gazdasszony a veteményesből szakított néhány paradicsomot, friss paprikát. A lány szelt még pár szelet kenyeret, meg egy jó darab szalonnát, én meg kihúztam hat nyársat a rag alól, hogy felszereljem őket szalonnával. A gyerekek, odagörgettek még négy tuskót, és kész volt a terülj asztalkám. A tűz lángja, sárgásvörösre festette az estét. Mire körbeültük a tüzet, ellobbant a lángja.
A zsarátnok, messze sugározta a melegét. Épp a legalkalmasabb volt a sütögetésre. Csendben kezdtünk hozzá. Mindenkit nagyon elfoglalt, hogy a piruló szalonnából csöpögő illatos friss zsírt, valahogy a tányérban lévő kenyérre terelje. Szerencsésen befejeztük a sütést, azután el is költöttük a vacsoránkat. Jól esett utána a pohár bor, de azzal a kancsó fenekére is néztünk.
A gyerekek, meg a lány, elmentek aludni, a gazdasszony még megtöltötte a korsót a csapos hordóból, majd mondott egy – jó éjszakát – és a srácok után ment.
- No szomszéd, igencsak rákészültünk. – szólalt meg Gáspár.
- Mond hát, ami a szíveden, mert felettébb érdekel, hogyan jut el egy
magyar gazda oda, hogy a tanyáját is eladná – feleltem, miközben néhány
hasábot dobtam a parázsra.
- Hol is kezdjem?
- Talán az elején.
- Ott kéne, de hol az eleje, azt a jó Isten tudja. Talán Attilánál, vagy Istvánnál, Trianonnál, Rákosinál, Kádárnál, netán épp Orbánnál. Kezdem, ahol kezdem. Úgy sem érted, ha nem akarod.
- Értem én a jó szót, az okosat még inkább.
- Szóval nehéz, fiatalok sem vagyunk, sem én sem az asszony. A család elszállt, az unokámat nem is ismerem, de ha ismerném, se tudnék vele beszélni. Az anyja angol lédi, a gyerek meg sem tanult magyarul. A fiam azt mondja, „integrálódni” kell. Integrálódjon hát, ha azt választotta, ha még úgy fáj is nekem. Az ő élete, az ő gondja. A munka is nehéz már, gazdálkodni sem tudok. Ami kis terményt eladok, elviszi az olaj, meg a műtrágya. Ha meg, meg sem veszik, hova tegyem? A földön rohadjon el? Huncutak ezek. Amikor aratunk, nem kell a termény. Bagót sem adnak érte. A vetőmagra pénz kell. A szántásra is. ugyan honnan vegyem?
- Igaz! Ahonnan te látod, de…
- Ez még csak egy része, hogy itt már nem lehet megélni, de a másik fiam, aki a banknál dolgozik, meg a bróker vőm is, aki a vevőt komendálná, egyfolytában szajkózza, hogy bolond vagyok ha kínlódok. A városban a szegényekből annyi pénzt lehet kizsarolni, hogy még. A városi ember, ha eléggé kiéheztetik, némi pénzért bármit aláír, még a halálos ítéletét is. Nagyon tudják, hogy kell ezt csinálni. Pénzt csak a bankároknak adnak. A többinek, csak csurgatnak, épp hogy éhen ne haljék. Aztán megy a bankhoz kuncsorogni, és ha egyszer bement, onnan meg nem szabadul, amíg egy gatyája van, amit leszedhetnek róla. A fiam is úgy él, mint a király. Dolgozni sem kell, csak papírokat tologatnak, meg írják a nullákat számolatlanul a számítógépekbe, és dől a pénz. Azt vesznek, amit akarnak. Van plazmatévé meg BMW, mikró, mosogatógép, meg minden fene fránya luxus. Azt mondom én neked szomszéd, adjuk el mindannyian a földjeinket, és éljünk a bankokból. Könnyebb lesz.
- Te így gondolod. Én meg azt hiszem, súlyos tévedésben vagy. Ha én eladnám a tanyámat, a földemet, lemondanék mindenről, amit Isten, a földanya segítségével nekem adni tud, és akar. Arra lennék utalva, amit a pénz mögött álló csalók, adni hajlandók.
- Most is csak így van. Mit tudsz te kezdeni pénz nélkül? Tudsz olajat, műtrágyát, gépet, alkatrészt vagy bármit venni?
- Látod Gáspár szomszéd? Itt a te nagy bajod, és ez, szinte minden ember baja. Neked központi kérdés a „venni”. Nézd meg az én gazdaságomat! Mit kell nekem venni? Ennivalót nem. Tele a kamra, a magtár, a hombár. Magunk sütjük a kenyerünket. Még élesztő sem kell. Mindig a tegnapi kenyerünk, a mai alapja. A tegnapi kenyeret, kovászt kell megőrizni. Ha azt elveszíted, oda a jövőd. A mi „kovászunk” a föld, meg a tudás. Az, a tudás, ami több ezer éve, apáról fiúra száll. Ezt kell őrizni, és ragaszkodni hozzá foggal-körömmel. Ez az élet, minden más csak a halál.
- Ugyan szomszéd! Mi az, a nagy tudás, amit te olyan sokra tartasz?
- Minden! Inkább én kérdeznék. Mi az, amit ha gazdálkodsz, nem kell tudnod? Tudnod kell, hogyan viselkedik a föld, hogyan a növényeid, és hogyan a gyomok. Tudnod kell, mit, mikor és hogyan tegyél, vagy ne tegyél. Tudnod kell, mit hogyan tartósíthatsz, hogy az Istenadta nyári bőségből, ne legyen téli éhhalál. Tudnod kell, milyen munkához milyen szerszám kell, sőt azt is, hogyan kell azt elkészíteni. A magyar gazda, a földön való életre teremtetett és született. Ha egy bankár, vagy egy brókerfélét letennél az édenkert közepén, az első télen éhen halna. Ebben van a mi erőnk! Magunkban is megélünk!
- Megélünk-megélünk! De hogyan? Te egy rabszolga vagy a saját földeden! Rabja vagy az állataidnak. Reggel a malac visít, mert éhes, a tehén bőg, mert meg kell fejni, a szárnyasokat este be kell zárni, hogy a róka el ne hordja, reggel meg ki kell ereszteni, hogy ehessen, ihasson. Egy szabad perced nincsen! Élet ez?
- Rövidlátó vagy Gáspár. Ez élet hosszú, és egyben rövid is. Hosszú, mert több szakaszból áll, és mert néha, egy-egy szakasz olyannak tűnik, mint ha soha nem akarna véget érni. Rövid, mert mire a végéhez érsz, olyan bölcsességre teszel szert, hogy meglátod minden korábbi hibádat, és leginkább senkinek sincsen annyi ideje, hogy minden felismert hibáját kijavítson.
- Nem értelek én téged. Ez valami katyvaz. Értelmetlen zagyva gondolatok, amik el akarnak távolítani az emberhez méltó élettől. A könnyebbség keresésétől.
- Tévedsz Gáspár. Az a katyvaz, amit a pénz mögötti csalók etetnek veled, és mindenkivel, aki nem akar gondolkodni, hanem két kézzel kap, az egyszerűnek látszó megoldások után, amibe végül belefojthatják. Gondolj bele, milyen szakaszokra osztódik az életünk. Nézd az enyémet, vagy a hozzám hasonlókét. Amikor megszületünk, és eszmélünk, minden körülöttünk forog. Édesanyánk gondoskodó szeretete jelenti az életünket. Idősebb testvéreink, a szórakozásunkat, és mi nagyon boldogok vagyunk. Majd, születik egy kisebb testvér, és minden a fejére áll. Édesanyánk figyelme nagyrészt felé fordul, ő lesz a család központja, és mi nagyon egyedül érezzük magukat. Ettől elkeseredettek, sőt sokszor dühösek vagyunk. Évekbe is telhet, mire rádöbbenünk, hogy egy családhoz tartozunk, és ez a család, egytől egyig értünk is van, és mindent megtesz, ami erejéből telik, hogy mi jól érezzük magunkat. Ettől ismét boldogok leszünk. Aztán jön a tiltott korszak. Ismerkednénk az élettel, de a veszélyektől, még a nagyobbak óvnak bennünket. Semmit sem szabad. Nem nyúlhatunk gépekhez, éles szerszámokhoz, nem mehetünk a ló mögé. Úgy érezzük, mindenben akadályoznak, és alig várjuk, hogy elteljen a gyermekkor. Hamar eltelik. Sok mindent megtanulunk, lassan képessé válunk értelmes munkára. Ekkor már kezdünk, büszkék lenni magunkra. Ez a kamaszkor. Ettől kezdve, igazi feladatokat kapunk. Büszkék vagyunk a teljesítményünkre, ha sikeresek vagyunk, és bánt, ha sikertelenek. Örülünk a szüleink elismerésének, és bántanak korholásaik. Kialakul, a feladatokkal szembeni felelősségtudatunk. Ahogy a szülők fáradnak, mi erősödünk. Észre sem vesszük, amikor átvesszük a gazdálkodás feladatait. És jön a szerelem, ami mindent megváltoztat. Megházasodunk, és önálló életbe kezdünk. Gyermekeket nevelünk, majd amikor sorban felnőnek, átveszik a gondjainkat, amíg meg nem házasodnak. Ez a gazda-ember, pihenő korszakának kezdete. Innentől, mehet nyaralni, utazhat, élhet, mert nem hiányzik a gazdaságból. Ha van, ha nincs, minden a helyén marad. Ha akar, dolgozik, ha akar, pihen. Amikor megöregszünk, és már nem tudunk dolgozni, az unokák szeretete, és a gyermekeink támogatása vesz körül. Így telik el az életünk.
- Ez nem így van. Nézd az én életemet. A gyermekeim elmentek, elhagytak, magunkra maradtunk. Egymást bíztatjuk az asszonnyal, de nem sok sikerrel. Se biztonságunk, se perspektívánk se támaszunk. Őszre, ha vetni akarok, hitelt kell felvennem a szántásra, a vetőmagra, és a kamatok elviszik a jövő évi termést. Mond meg, ha tudod, én miért dolgozom?
- Ej Gáspár! Te nem ilyen ember vagy. Te egy magyar gazda vagy, aki sok mindent megért már, de még nem öreg. Koránt sem kell a koporsót megrendelni. Nem kell feladni a harcot, mert épp erre számítanak. Mi maradtunk a nemzet gyökere. Ha mi is elveszünk, a nemzet vész el. A munkásokat kirugdoshatják, mert csalással, értéktelen pénzzel jogot formáltak a gyárainkra, pedig az a munkásoké, meg a miénk, és nem bármelyik áruló kormányé. Újra fognak születni a gyárak, ha mi megmaradunk, mert kell kapa, kasza, malom, meg sok minden. Ha mi is feladjuk, semmi sem kell már ebben a hazában. Ami nekik kell azt behozzák kintről, mi meg…
- Jó-jó! te mondod a magadét, maholnap felnőnek a gyerekeid, de én? Elpuskáztam az egész életemet. Mit csináltam rosszul?
- Ha nagyon akarod, megmondom, de meg ne bánd.
- Te jól el vagy, mond hát, had tudjam én is.
- Beszálltál a hintájukba, mint sokmillió magyar. Nem te tehetsz róla. Utolérhetetlenül ravasz és aljas módszerekkel dolgoznak, és nem tavaly kezdték. Nagy praxisuk van benne. Te önkéntelenül is a pénz imádatára, és nem a föld, és a haza szeretetére nevelted a gyermekeidet.
- Én? Soha!
- Te csak hiszed Gáspár. Az ember, nem szóban teszi ezt, de tettekkel. Emlékszem, pestre mentél farmerért, amikor a párt tikár fiának márkásabb volt a farmere. Mondtad e, hogy nem illik a farmer a magyar gyerekhez. Persze hogy nem! Mert akkor maradinak mondanak. Nem adtál e meg minden kütyüt a gyerekeknek, ami másnak megvolt, hogy meg ne szóljanak? Mondtad e egyszer is a gyerekeknek, amikor diszkóba mentek, hogy a magyar gyerek inkább bálokba való? Nem, mert nem voltál „vaskalapos”. Haladni akartál a korral, csakhogy ez a kor, a halál kora. Az ember, és a nemzet haláláé. Mondtad e egyszer is a lányodnak, hogy a szüzesség érték, amit meg kell őriznie a gyermekei apjának? Nem, mert nem volt „divat”. Mondtad e, valaha is, hogy a magyar anya nem terhes, hanem várandós, és a gyermek nem teher, hanem Isten áldása. Mondtad e egyszer is hogy a magyar, nem"lájkolja" legfeljebb szereti a dolgokat? Felfigyeltél e arra, miért éppen a szeretet szót irtják ki a magyar nyelvből? Miért a gyűlölet, amit terjesztenek? Tudod e, hogy ahogyan a héber betűknek számértéke, úgy a magyar szavaknak energia értéke van? Tudod e, hogy a nyelv amit használsz, az univerzum varázslata, Tudod e, hogy amikor kimondod „szeretet” szót, azt az egész univerzum úgy visszhangozza, mint a szférák zenéjét? Tudod e, hogy ha gyűlöletről beszélsz, beleborzong a világ?Észre sem vetted, hogyan fonnak körül minden családot. Hogyan pusztítanak mindent, ami igaz, nemes és magyar. Elveszik a családból az anyát, hogy a gyermekek anya nélkül nevelkedjenek. Reggel korán be az oviba, délután haza. Haza? Te dolgozol még, az asszony a háztartást csinálja, a gyerek meg nő, mint a gomba vadon. Észrevetted e, hogy a gyerekek igényelnék az anyai szeretetet, törődést, amit annyira nem kapnak meg. és amikor fáradtan hazatértél a munkából, és valamelyik hozzád bújt, nem azt kérdezted e: mondjad gyerek, mit akarsz elérni? És amikor látta az elutasítást, mert fáradt voltál dédelgetni egy kicsit, hát pénzt kért, diszkóra, és te adtál neki, csak hagyjon békén. Észrevetted e, hogy néha azt sem tudja, fiú vagy lány? Mondtad e, egyszer is, hogy egy ember soha sem „gender” hanem vagy fiú, vagy lány. Hiába is mondtad volna, napi egy órában, ha az óvodában, iskolában nyolc tíz órában hallja az ellenkezőjét. Te még szerencsés vagy, mert csak a gyermekeidet vették el. akiket elűztek, vagy elcsábítottak a földjeikről, azokból a városokban rég rabszolgákat csináltak. Tudják nagyon a módját. Tömegével építettek, és adtak lakásokat családoknak, amiben kamra sincs. Ha kifogy a pénz, vagy bezárják a boltot, egy hét alatt éhen halnak. És ezt a mi gyermekeinkkel teszik. Gondoskodnak róla, hogy a sokaság koldus szegényen, máról holnapra éljen. Többször annyit fizessen a vízért, amit Isten mindenkinek egyformán ajándékba adott, mint amennyibe nekik kerül. Mindenhol kirabolnak mindenkit, ahol lehet. Mondtad e egyszer is a gyermekeidnek, hogy ez a városi élet. Vagy vazallusa lész a rablóknak, vagy koldusboton végzed. Mondtad e egyszer is, hogy ármányokkal kerítik be őket? Nem! Hiszen magad sem tudtad. Elhitted, hogy aki Trianinról beszél, az antiszemita, és te nem vagy az. Aki nem akar parkoló díjat fizetni, az is. Aki nemzetben gondolkodik az fasiszta, és te az sem vagy. Aki nem örül, vagy nem néma, amikor a magára hagyott szüleit kamasz hordák agyonverik, az rasszista, és te nem vagy az.
Egyik sem vagy, de rág sütik, hogy szülni se merj. Megláttad te ezt valaha?
- Sajnos nem. Ebben mind igazad van. Tudatosan soha nem neveltem a gyermekeimet a pénz imádatára, és a munka megvetésére, mégis így sikerült, és el is vették tőlem őket, a taposómalomba. Igaz! De mit tehetek most. Már mindennek utána vagyok. Tagadjam meg őket? Soha! Ők az én véreim. Bármit is tesznek, magyarok, és az enyémek. Hátrahagyok mindent, elmegyek utánuk. Kapok annyi pénzt, amiből bőven megélek, sőt nekik is adhatok.
- Naiv vagy. Vagy te is pénzimádó lennél? Lehet, hogy jön egy csaló, a pénz háta mögül, és meg tudja neked magyarázni, hogy egy táska ócska papír, ér annyit, mint egy talpalatnyi a földedből? Óvnálak ettől. Az a papír mindig annyit ér, amennyit ők mondanak. Megenni nem lehet, tűzre kevés. Nagyapám mesélte, hogy milliárdokat hordott a szél az utcán, és senki le nem hajolt érte. Még arra sem volt jó. Túl kemény, és kicsi is. Még bepiszkolnád a kezedet. Ne félj! Miután eladtuk a földjeinket, hamar lenne új pénz, amiből mi nem kapnánk, csak éhenhalásnyit. Nem szoktál szétnézni?
- Itt, nem tudok maradni. Kifosztottak. Azt mondod, el sem mehetek, hát mit tehetek?
- Rázd meg magad, mint a magyarok rég. Az utolsó csapás előtt, hogy meg ne haljanak, tudtak halálos csapást mérni a fölöttük álló ellenségre, vert helyzetből is. Te sem vagy rosszabb, ma sem vagy rosszabb. Add el a gépeidet. Vegyél egy pár lovat, egy tehenet. Ültess egy két kotlót. Felejtsd el a műtrágyát. Ne termelj monokultúrát, amit a csaló vesz, vagy nem, a kedve szerint. Nevelj pár malacot, de nem vas ketrecben, hanem szabadon, ahogy Isten rendelte, egészségesen. Azokat nem kell gyógyszerrel kitömnöd, hogy el ne pusztuljon, mielőtt levágnád. Termelj mindent, amire szükséged lehet. Búzát, rozsot, gyümölcsöt, bort magadnak, kukoricát, tököt, lucernát, tányérrózsát a jószágnak. Abból még olajad is lesz. Nekem van olajütőm, malmom, szecskázóm, vedd úgy hogy a tiéd is. ha kell használod, ha elromlik, javítjuk. Annyi napraforgóm termett, nem győzte a jószág fölenni. Akkor csináltam az olajütőt. A konyhán soha sem fogyna el. Ha áram kell, be indítom a Jendrasikot, az is olajjal megy, és nem fizetek az áramért. Nem fizetek semmiért, nem adok el semmit, vagy csak keveset és nem kell a rohadt pénzük sem.
- És a TV?
- Nekem nincs. Nem kell a hülyítés. Nem érdekel. Ha mégis arra vágyom, hát ott a rádió. Ami abból jön, az is több mint elég.
- Mi tagadás szomszéd, nem élsz rosszul, és nincsenek gondjaid. Megrágom jól amit mondtál.
- Tedd azt Gáspár! Teremts magad körül életet, és meglásd, még az Isten napja is szebben süt rád azután.
- És ha lopják a terményt, hogy véded meg?
- Látod Gáspár, ez a mi bajunk. Nem tudjuk a titkot. Én is csak nemrég tudtam meg, azóta élek úgy, ahogy most látod.
- Mi lenne az a titok?
- Kicsi dolog, mégis hatalmas. A teremtés titka, Isten ajándéka minden embernek. Amikor új dolgon agyalsz, azonnal a nehézség jut az eszedbe. Attól félsz, hogy majd ilyen olyan bajok lesznek, és úgy is lesz. A félelem a gonosz üzemanyaga. Mindig arra gondolj, milyen jól alakul majd minden, és akkor úgy is lesz. Magunk teremtjük a jövőnket, a gondolatainkkal. Ezt eddig a pénz használta, mi meg nem tudtuk. Amikor egy csaló odamegy hozzád, hogy jól becsapjon, soh’sem fordul meg a fejében, hogy te rájöhetsz, hol van a kutya elásva. És tényleg nem jössz rá. Mikor rájössz, már késő. Így sikerül mindenkit behúzniuk. Forditsd meg az életed, és meglásd, az asszony, még gyereket is szül neked. Mire kell, segítséged is lesz. A bőség, és a szeretet, még a nagyokat is hazahozza majd, és akkor érzed meg, milyen a hit ereje. Nem egyház, nem párt, nem vallás, de Isten, és a hozzá hű, igaz hit. Semmi nem érhet fel ehhez, mert ha Isten veled, ki lehet ellened?
- Talán igaz, talán jó, de az biztos, hogy jól elbeszélgettünk. Amott már pitymallik, jobb lesz mennem szomszéd. Köszönöm a szíves látást, meg a finom tavalyi bort, de most már mennem kell.
Kitöltöttem a kancsóból az utolsó két pohár bort. Koccintottunk a szebb jövőre, és elment a szomszéd. Magával vitte az átbeszélt éjszakát. A derék ló békésen, legelészve várta a végtelen végét. Gazdája levette lábáról a béklyót, oda adta neki a zablát, befűzte a fülét a fejzőbe, nyakába dobta a kantárt, aztán úgy felpattant a hátára, mint ha egy kortyot sem ivott volna. Finom rántás a kantáron, enyhe bökés a csizmával, és úgy elvágtattak, hogy csak a port láttam utánuk a derengő hajnali fényben…
Béla László
