Múlt századi történet
Az a sznobizmus, az a felsőbbrendűségi tudathasadás a politikusokban, ami az elmúlt nyolcvan, száz évben harapózott el a legkisebbtől, a legnagyobb hatalommal rendelkező politikusokig, csak az 1800-as évek végétől kezdett igazán terjedni. Ma, ha egy bolhapiszoknyi hatalomhoz jut valaki, az abban a pillanatban, egy külön kaszthoz tartozónak kezdi érezni magát. Tisztelet a kivételnek, de nagyon nehéz kivételnek lenni, mert ezzel, vele jár a fasiszta, de legalább az antiszemita jelző, a kaszt részéről.
Mint írtam, ez a modern kor, száz éves betegsége, és a történet, amit megosztok az érdeklődőkkel, ebből az időből származik. Hozzám, egy barátom édesapja, atyai jó barátjának közvetítésével jutott el, de jól mutatja a magyarok küzdelmét, a társadalmi, emberi értékek devalválódásával szemben.
Az eset, egy alföldi kisvárosban, a viharsarokban, Békésen esett. Magam is jártam már ott. Ízes tájnyelvet, szépen beszélő magyarok élnek ott, kiváló termőföldekkel körülvéve, románokkal, tótokkal példás békességben. Komoly zenei kultúrát, csodás kézimunka hagyományokat ápolnak. Talán a mai napig is őriznek valamit ennek a történetnek a lényegéből. A szereplők neve, az idő ködén át már nem jutott el hozzám, de a lényeg, bármilyen nevek mellett is kiragyog a ködön át.
Történt egyszer, hogy a városi tanács egy ülésén, valaki vitára terjesztett elő egy javaslatot, amit a tanács támogatni látszott. Egyedül a kovácsmester nem értett egyet vele. Népellenesnek ítélte. Fel is állt, és el is mondta a véleményét, amelyből parázs vita keletkezett. Mivel érveit nem tudták cáfolni, a javaslat támogatása megszűnni látszott. A polgármester, hogy „megmentse” a javaslatot, így zárta le a vitát a szavazás előtt: A képviselő úr ezt nem érti, nem is értheti, mert ez a magas politika, ami nem egy kovácsmester szintjén érthető.
Ez a megállapítás, túl azon, hogy semmilyen alappal nem rendelkezett, az önbizalom letörésére, az ellenvéleménynek, ok nélküli elvetésére irányuló, durva sértés volt. A mester, példás higgadtsággal, a következőket válaszolta.
Tisztelt Városi Tanács!
Igaz, én egy kovácsmester vagyok, de engem is, mint mindnyájunkat, az emberek küldtek ide, ebbe a tanácsba. Tették ezt azért, mert úgy gondolták, hogy leginkább én tudok itt helyettük, a nevükben megszólalni. Lehet, hogy én nem tudom, mitől „magas” a politika, de ez a javaslat, senkinek nem hozna kedvére való változást, csak egynéhány ficsúrnak, akik hasznot húznának belőle. Lehet, hogy én kovácsmester vagyok, de tudok olyan érthetően beszélni, mint a polgármester úr, tudok olyan szépen írni, mint a jegyző úr, tudok olyan szépen imádkozni, mint a nagytiszteletű úr, tudok olyan szépen énekelni, mint a kántor úr. Ha egyiket sem tudnám, akkor is kovácsmester lennék. Nem kell hát engem minősíteni, meg kell fontolni, amit elmondtam, és mindenkinek a lelkiismerete szerint dönteni.
És a városi tanács, nagy tapssal jutalmazta ezt a véleményt. A polgármester is, a jegyző is, a kántor is. Tudtak még logikusan, és felelősen gondolkodni. Nem gyűrte őket maga alá a csordaszellem. Nem voltak pártok, frakciók, megmondó emberek, csak simán, egyszerűen, Emberek, akik azt tették, amire vállalkoztak, és amire a felhatalmazásuk szólt. Ezt kell visszaállítani, és újra felragyog a magyarság csillaga, a világ nagy egén.
Béla László.
