Szegény Budapest.        

  „Budapest, Budapest te csodás

    Te vagy nékünk a szívdobogás”

Ugye, vannak még, akik emlékeznek erre a régi kedves magyar dalra, amit egy öreg barátom idézett fel a közelmúltban. A napokban volt szerencsém ellátogatni Budapestre, pontosabban a  belvárosába. Üres napom volt, hát azzal töltöttem, hogy bejárjam. Szerettem volna, ha látom a magyarság régi fényét, amiről annyi történet maradt fent.

    Aki nem látja, el sem tudja képzelni, mivé tette gyönyörű városunkat a kiválasztott, és egyre elhatalmasodó globalizmus.

Gyalázatos!

Aki Zalalövőn, Szatmárnémetiben vagy Okányban él, és Budapestre kerül, biztosan azt hiszi, rossz vonatra szállt, ami valahol külföldön tette le.

    Méregdrága üres kávéházakban, unottan üldögél, egy-egy világpolgár, vagy a magyarság fosztogatásának valami haszonélvezője. A szebbnél szebb díszburkolatokon, turisták sétálgatnak, árgus szemekkel kutatva, valami jellemzően magyart, ameddig a mostanában jellemzően magyar hajléktalanokat kitiltják az aluljárókból. A turisták felcsillanó szemmel nézik és fényképezik a keskeny utcában, az ötödik emelet homlokzatának timpanonján, a múlt századi magyar feliratot. Talán azzal szeretnék bizonyítani, hogy Magyarországon jártak.

Emberközelben, magyar felirat nem található. Van „Pub, Hair dressing”  de egyetlen vendéglő, vagy fodrász nem látszik.

Mivé tesz bennünket, a nyugat-majmolás?

Hogyan tűnhet el a világ legkifejezőbb nyelve, a magyar főváros utcáiról.

A turista, azért jön ide, hogy magyar sajátosságokat lásson, helyette fényesre nyalják a hátsóját. Még az sem biztos, hogy ö örül ennek, de számunkra szégyenletes, hogy ezt tesszük. Eltűnt a magyar tartás. Minden fölött átvenni látszik az uralmat, a bankok által kreált hamis pénz. Mindent, annak a megszerzése határoz meg, és nem szégyelljük. Szomorú.

   Végigballagva a múltat idéző utcácskákon, a míves homlokzatok között, egyszer csak arcul üt bennünket, egy-egy internacionalista üvegbuborék.

Éppen olyan, mint a globalisták pénze. Mindenhova beveszi magát, lerombolja, ami szépet talál a múltból, és hirdeti, a nem létező hatalmat, gazdagságot.

Gusztustalan és megengedhetetlen.

     Az épületek, az egy külön szám.

A  hajdani rendező-pályaudvar helyén emelt modern paloták, egységükben hiába szépek, belegázolnak a város patinájába. Ékkövük, a Deák téri gödörben csírázott, Viktor-féle  „Nemzeti Színház”, mellette a Bábelre emlékeztető viktoronnyal, és a csokoládétorta módjára, világító Művészetek Palotájával, éppen a pont, a felkiáltójel alatt.

   A nemzet színháza, épületében, egy beteges egyveleg. Valaki bedobálta egy kalapba az összes létező építészeti stílust, jól megrázta, aztán kiborította a magyaroknak a Duna partjára, mondván – ezt nézzétek.

Sajnos nézzük. Muszáj, ha arra járunk.

De nem csak kívülről, az építészet meggyalázása ez az épület. Belülről, a nemzeti kultúrát gyalázza. És nézzük! Én ugyan nem, de valószínűleg ellenségeink, tömegesen és vigyorogva özönlenek, véresre tapsolva tenyerüket, miként tiporják sárba, eleink elévülhetetlen műveit, a kiválasztott „művészek”.

  És az aposztróf, a felkiáltójel felett, az magáért beszél.

Gyönyörűen felújított, múlt századi közraktár épületeink közé, odaköpték azt a szürke váladékot. A környezetszennyező, a felső folyás felől állhatott, valahol a vásárcsarnok, és a Szabadság híd pesti hídfője között, és jól tudott célozni. A tudományos akadémiát elkerülte a megtiszteltetés, nem is tudom miért. A köpet, épp a két közraktár között landolt. A dinamika legalább is ezt mutatja. Remélem egyszer leszáll valamelyik turulmadár a híd tornyairól, és jól megcsipkedi az ilyen köpködő, virtuális óriás fejét. Akkor tán összekucorodik, és csak maga elé lesz képes köpködni. Talán még ez előtt, jön valaki egy méretarányos papír zsebkendővel, és feltörli a kiválasztott ízlés eme köpetét, hogy ne szégyenítse, pusztítsa gyönyörű városunk képét. Ez is csak elhatározás, és nemzeti tartás kérdése, mint a feliratok az utcákon, üzleteken.

     Valamikor, még a kifosztás kezdetén, mondják, hoztak valami törvényt.

Ez szerint Magyarország területén minden cég, magyarul köteles felkínálni, megjelölni a tevékenységét. Megjelölheti más nyelven is, de ha magyarul nem teszi, ez szabálysértés. Vajon eltűnt ez a törvény? Vagy csak nem szereznek érvényt neki, ahogy a hatóság előtti egyenlőségnek sem?

  Én érvényre juttatnám.

Mindenki kínálhatja eladnivalóját magyarul, és minden megkülönböztetés nélkül, egyharmadnyi betűmérettel emellett, minden, Magyarországon bejegyzett nemzetiség nyelvén. Olyan nyelven is, melynek nem él bejegyzett kisebbsége Magyarországon. Ebben az esetben, attól függhetne a többletköltség, hogy világszerte mennyire becsülhető a nyelvet beszélők száma. Ha egy angolszász felirat egységnyi havi díjat jelent, akkor egy német, vagy orosz, két

egységnyit, hisz ezeket is sokan beszélik. Egy héber felirat, mivel Magyarországon, a gyakorlat ellenére nincs bejegyzett zsidó kisebbség, és ezt a nyelvet világszerte igen kevesen beszélik, lehetne tízszeres költségű.

  Az így nyert bevétel, amit a majmolók fizetnének, még a parkolási díjakat is kiválthatná. Lehetne itt magyaros rendet vágni, ha akarnánk.

Tényleg ennyire nem akarjuk?

Béla László