A magyar csoda.
Álmos, ködös téli reggelre ébredtünk. Lerázva az álmosság béklyóját, napi teendőim után indultam. Velem együtt sok más honfitársam. Több sávon, sűrű sorokban haladtunk, és én eltűnődtem. Lám, ez a magyar csoda. Még mindig működik ez az ország. Hogyan létezhet ilyen? Ez csak félreértés, rossz helyzetértékelés következménye lehet.
Mi magyarok, alábecsültük az élősködők fosztogató képességét, és csumára kifosztottak bennünket, de a másikoldalról, az élősködők is alábecsülték a magyarok túlélőképességét, és még mindig élünk, szenvedünk, de dolgozunk.
Ilyen gondolatok kavarogtak a fejemben, miközben gépiesen alkalmazkodtam a forgalom kihívásaihoz. Nem szólt a rádió, nem zavart a zene, nem mérgezett a hazugság, sem a közönségesség, sem az erkölcstelenség, ami reggelente a rádióból dől az emberre, mint egy megsemmisítő piroplaszt áradat.
Utasaim is belső gondolataikkal voltak, nem beszélgettünk. Valóságos meditációs csend keletkezett, az alig hallható motorzaj, és a kerekek csendes dorombolása közepette. Szinte, már veszélyes révületbe estem, amikor felrémlett előttem, a hosszú téli éjszaka álma.
Mintha, egy filmet néztem volna. Színesben, sztereóban, egy panoráma moziban. Valami hatalmas mező közepén, nagy sokaság tolongott, és minden irányból csak jöttek, jöttek és jöttek az emberek, végeláthatatlan szőnyegben.
A panorámát hegyek szegélyezték minden irányból. A felkelő nap kibújt a hegyek mögül, és az emberek arca ragyogott, az isteni sugarakban. Már szinte egymást érték az emberek, és mégsem volt tülekedés. Nyugalom, egyetértés, és általános öröm mindenütt. Jó volt látni. Valaki elkezdte énekelni a himnuszt, és a tömeg csatlakozott. Ki-ki a saját hangján, mégis tökéletes összhangzatban. Olyan volt, mint a szférák zenéje. Hirtelen, hatalmas trombiták jelentek meg a hegyek fölött, a nappal szemben, és fülsiketítő recsegéssel próbálták elnyomni az emberek énekét. Egy darabig ment az ellenpontozás, aztán a tömeg hirtelen elhallgatott, csak a trombiták recsegtek. Egyszer-csak, mint ha egy karmester intett volna, egyszerre felüvöltött a tömeg: KUSS!
A trombitákba belefagyott a recsegés. Döbbent értetlen fejek emelkedtek a hegyek, és a trombiták fölött, mint ha az orrukhoz nőt volna a trombitájuk. Mint egy szavalókórus, a görög drámákban, megszólaltak monoton hangon: mi vagyunk a zenekar. Mi játsszuk a zenét, ti csak táncoljatok.
Igen, igen – hangzott innen-onnan a tömegből, amire felzúgott a tömeg: NEM!
Az igenlők hamar elhallgattak.
A tömeg közepén kiemelkedett valaki. A körötte állók emelték fel. Azokat szintén a körül állók, és megint, és megint. Egy hegy nőt emberekből. Magasabbra a környező hegyeknél, szélesebbre a legnagyobbnál, de már nem hegy, de ember formája volt. Az előbbi igenlők rácsimpaszkodtak a kiemelkedőkre, de a hatalmas erő az egekbe emelte őket. olyanok voltak a kialakuló emberhegy fején, mint Rákóczi hajfürtjei. Az óriás, megrázta a fejét, hogy rendezze fürtjeit. Néhány lepottyant, csak a mellette csüngőnek a lábában tudott megkapaszkodni. Rendeződött a frizura, így már az emberhegy válláig ért. Amikor megszólalt, hangja szelíden csengett, mint hegyi csermely csobogása, de megremegtek bele a hegyek koszorúi.
Nem kell a zenétek! Elég!
Úgy van, - visszhangzott a tömeg.
Ne gondold, - felelt a trombitás kórus – hogy elhallgatathatsz bennünket.
Tudd meg, mindenkinek mi zenélünk, kezdettől fogva, ameddig mi akarunk, és mindenkinek táncolni kell.
Hamisan, ahogyan beszéltek is. - szólalt meg ismét a hegyember- A kezdeteknél, ti sehol sem voltatok. Amikor hatezer éve megjelentetek, akkor is éheztetek. Termelni nem tudtok, és zenélni sem.
Mások adtak enni nektek, hogy tanulhassatok, de rossz karnagyot választottatok.
Máig sem tanultátok meg, sem a hangzatos zenét, sem az emberi beszédet. Senki nem kíváncsi rátok. Elég!
Elég! Ismételte a tömeg mennydörögve.
Erre a réztrombiták darabokra hullva tűntek el a hegyek erdőinek fái között. A trombitások sátáni mosollyal hátrálva húzódtak a hegyek mögé. Helyükön, egy csodás szépségű Hetéra emelkedett fel – mondván:
Nagy vagy ember, és én, szeretlek téged, légy az enyém!
Nem kívánlak hazug némber! Nem tudsz még sgyszer rabul ejteni. – felelt a hegyember.
Igaz! Menydörgött a tömeg.
Ahogy felemelkedett, aláereszkedett ismét az emberhegy feje, és elvegyült a tömegben. Énekelte a himnuszt, és vele a tömeg. A hajfürtként csimpaszkodók ismét elvegyültek az emberek között, és megpróbáltak odajutni az előénekeshez.
Ahogy közelebb értek hozzá, ordítöan vörös felirat jelent meg fölöttük: orvgyilkos! Meglátták az emberek az írást, és feldühödtek az értelmén.
Valahonnan cséphadarók kerültek elő, és kíméletlenül csépelni kezdték a kiválasztottat. Menekült a szegény, de egészen addig csépelték, míg a tömeg szélére nem került. Csak ott hagyták békén.
Lassan egészen felkelt a nap. Beragyogta az egész zöld mezőt. Mindenütt boldog, örömteli arcok ragyogták vissza Isten napjának fényét. Nyoma nem volt a trombitásoknak, a Hetérának, meg a hegyembernek sem. Béke, és nyugalom ülte meg a rétet.
Közben megérkeztem utam végére. Behúztam a kéziféket, leállítottam a motort. Pillanatra eltűnődtem, mit is álmodtam az éjjel…
Jó lenne, ha mindenki velem álmodhatna. Nagyon kellemes és felemelő volt látni, miként győzedelmeskedett sokak békeszeretete, közös akarata, néhányak gusztustalan erőszakosságán.
Béla László
