A játszma véget ért.
Mielőtt azt hinnők, hogy az univerzumban káosz uralkodik, talán vessünk egy pillantást a csillagos égre, és rádöbbenünk, igenis rend van.
Évezredeken át ugyanott kel a nap, járnak a csillagok, és jelölik ki Isten útmutatásait. A mai történelemoktatás szerint, soha sem létezett ősmagyar kultúrában, még az Isteni rend uralkodott. A szántóvető, a csillagokból tudta, mikor kell vetnie és aratnia, a hadúr, isteni jelre várt lépéseivel, az emberek csoportjait, törzseit, nemzeteit, a szeretet, a kölcsönös megbecsülésen alapuló összetartozás jellemezte.
Ennek, az elmúlt kétezer évben, a nyomai is eltűnni látszanak. A Földön, kivált az utolsó háromszáz évben, elhatalmasodott, sőt a világ egy részén, alapfelfogássá vált az egoizmus, irigység, ellenségesség. Miként juthattunk idáig, hosszú sora van annak. Sokan ismerik, sokan el is utasítják ezt a történetet, tehát sokat nem érdemes vele foglalkozni. Aki ismeri azért, aki elutasítja, az pedig meggyőzhetetlen arról, hogy ez nem helyénvaló, tehát felesleges feszültséget generálni.
Attól, hogy megállapítjuk, az emberiség döntő többségének ez rossz, semmi nem fog változni. A változás, az univerzumban van. Az a tudatváltás, ami a világ meghatározó részén tapasztalható, amivel az emberek, nem csak megállapítják, de ki is mondják, mi frusztrálja őket, az univerzum változásából adódik. Ketyeg a rendszer. Korszakváltáshoz ért.
Ebben a váltásban, természetesen az emberekre is osztottak szerepet, de úgy tűnik, közömbös, hányan vállalják fel a rájuk osztott teendőket, és hányan tagadják azt meg, mindenképpen bekövetkezik a váltás. A föld civilizációjának, az emberek egymáshoz való viszonyának változásai, talán egy sakkjátszma hasonlatában a legkézzelfoghatóbbak. Egy olyan sakkjátszmáéban, aminek menet közben átírják a szabályait. Ha belegondolunk abba, hogy a föld egy részén dúlt harcokban, mindig a harc kirobbantója és eldöntője, a király volt az első vonalban, és az őt követő lovagok és gyalogok, mind önként, őszinte szeretetből, és a vezérrel való egyetértésből tartottak vele, megérthetjük a paradoxonokat. Nem csodálkozunk azon, hogyan tudta negyvenezer magyar lovas íjász, felmorzsolni, és megsemmisíteni 907-ben, az egyesített százezer fős német-római haderőt.
Egyszerű a válasz.
Amíg a hercegek, és püspökök, a hadba kényszerített tömeget hátulról bíztatták, addig Árpád vezér, a magyarok élén lovagolva vezette a védelmi harcokat.
Igaz, a hercegek, és püspökök is áldozatul estek a harcokban, mert az agresszióban nem érdekelt had, sem önmagát sem vezetőit nem volt képes megvédeni, de Árpád maga is olyan súlyos sebet szerzett, amibe rövidesen belehalt. Belehalt, de megvédte hazáját, nemzetét, nemzetének családjait, a rabszolgaságot hozó, betörni szándékozó hordáktól. Ezzel az önfeláldozással, a magyarság örökös tiszteletét, és a világ elismerését vívta ki önmaga, és korosztálya számára. Olyan példát adott, melynek hatására egyetlen nyugati haderő sem merte megtámadni a Kárpát-medencét, több mint száz éven át.
Mi volt a motorja, ennek a számarányokat meghazudtoló hatalmas különbségnek?
A motiváció, és a felépítés. A magyarokat, a hazaszeretet, a fejedelem tisztelete, a családjukért való aggódás szólította harcba. A harc során, hittek küzdelmük igazságosságában, jogosságában. Harc közben, elháríthatatlan felelősséget éreztek egymásért. Ha bármelyikük nehéz, megoldhatatlan, kivédhetetlen helyzetbe került, a környezetében lévő magyarok, azonnal, mérlegelés nélkül, akár az életük kockáztatásával siettek a segítségére.
Ez, az agresszorokban nem működött. A hadisarc reményében összetrombitált, hazug vallási jelszavakkal motivált, könnyű győzelem reményével becsapott fosztogató had, lelkileg omlott össze, az első komoly ellenállást megtapasztalván. Semmi nem kötötte őket egymáshoz, vagy ami mégis, azt az ego, a halálfélelem, azonnal elnyomta. Nem ismertek, és nem mutattak felelősséget egymás iránt. Nehéz helyzetben, csak a saját menekülésükkel törődtek, így hazug vezetőikkel együtt, tömegesen estek áldozatul, a hősiesen védekező, később már támadó magyar csapatoknak. A magyar összetartás, és Árpádi stratégia, olyan kitűnő volt, hogy a mai napig, minden amerikai katonatisztnek vizsgáznia kell belőle. Ezt, leginkább, csak a magyarok nem tudják, nem véletlenül.
Hogy jön ide a sakkjátszma? - kérdezhetné bárki.
Kivált az a játszma, melynek szabályait menet közben változtatják.
Nagyon egyszerű az összefüggés.
Hajdan, a vezérüket önként követő vitézek és iparosok és gazdák jelentették az erőt, egyben a vezér biztonságát. Mára, ahogy a sakktáblán, a harctéren is a gyalogokat tolják előre, mostanában pedig a technikát.
A háború kiagyalói, kirobbantói, valahol a harcoktól nagy távolságban, biztonságos, vagy legalább annak hitt bunkerekből bíztatják az általuk „vesztességként” értékelt embertömeget. Amikor a „szerintük szükséges” vesztesség bekövetkezett, akkor hajlandók megkötni, a korábbiakban már leginkább, részleteiben is letárgyalt, általában hazug békét, ahogy azt Trianon esetében is tették.
Ma, a fegyveres háború, a kendőzetlen gyilkolás már nem szalonképes. Nagyon arcátlan hatalomnak kell annak lenni, aki ilyenbe kezd.
Van!
A mai háborúk azonban, többnyire már nem tűzfegyverekkel, hanem hazug propagandákkal, tudatbefolyásolással, gazdasági, pénzügyi alapon folynak.
Fő pusztító erejük, nem az ólom, a lőpor, a repesz, vagy a mustárgáz, hanem a depresszió, a stressz, a reménytelenség, migráció és öngyilkosság.
Nem mindenütt!
Délamerikában Csavez mögött, a valódi erő sorakozott fel. Elűzték a fosztogatókat, és jelenleg is, köszönik, jól vannak.
Mit tehetünk mi, saját helyzetünk javítására?
A sakkban említett felállás szerint, ma a kisemberek hajtják végre a sötét vezérkar által kitalált és elrendelt gonoszságokat.
Nem az egyszerű dolgozók, mert ők, ugyanolyan áldozatok, mint bárki más.
A kis gonoszok, a brókerek, akik bemagyarázzák az embereknek, hogy jól járnak, vagy az egyetlen lehetőséget kínálják a reménytelenségben, és ezért, valamit kapnak a koncból, a bankoktól. Kétségtelenül sokat „dolgoznak”, de munkájuk hasznát, csak a bankok látják, mert egyedül az adós ügyfelek képesek a bankok kitalált, hamis pénzét, valódi értékkel rendelkezővé változtatni. Ebben, ezek a brókerek viszik a fővonalat, de nem is ők a főbűnösök.
A pénzháború főbűnösei a kis és nagybankárok, igazgatók, tulajdonosok, fiókvezetők, akik kiagyalják, vagy csak szolgaian végrehajtják az emberek tőrbecsalásához szükséges praktikákat. Tudok olyan hitelről, ahol a folyósító bank, egy tízmilliós tételből, egyet ki sem fizetett. Noha fedezetként egy ház állt, egy család hajléka, valami előre nem látható végrehajtási költség-fantázia címén, ezt az egy milliót, a bank visszatartotta. „ Természetesen” az ügyfél, ahogy ők mondják, az adós, ez után az egymillió után is fizet kamatot a lejárat napjáig, amit soha sem kapott meg. Ha már mindent kifizetett, akkor a bank, majd egyszer visszaadja az egymillióját.
Eltűnődtünk egy barátommal, hogyan születhetnek ilyen „termékek” a bankszférában. Arra jutottunk, mivel szerintünk, ilyet, ember, józanul nem képes kitalálni, a bankárok összejövetelein, néhány üveg konyak és viszki közbejöttével, afféle ki-mit-tud-ot tartanak. Ki tud olyat kitalálni, amit már nem lehet lenyomni a kiszemelt jelentkezők torkán. Talán még fogadnak is rá, igen vagy nem. Aztán valaki nyer, persze nem az ügyfél. Ő nem fogadhat, csak fizethet.
Hallom a kórust! Hitelt felvenni nem kötelező!
Persze hogy nem! Csak-hogy, a jó vetéshez, Magyarországon megvolt a jó talaj előkészítés. Kádár OTP-je, nagyon keservesen, és nagyon meghatározott célra adott kölcsönt. Aki megszerezte, jól járt. Hozzájutott valamihez, aminek a törlesztését úgy fizette vissza, hogy a részlet fix volt, még az inflációt sem követte, így az adós, észre sem vette, hogy fizet valamit. Az ilyen banki magatartáshoz szokott emberekre szabadították rá, a kölcsöneiket tukmáló, nyerészkedő bankokat. Ez volt a tarlóhántás. A mélyszántás, amikor kilopták az emberek alól a munkahelyeket, és megemelték a rezsiköltségeket. A jövedelmüktől megfosztott családok, hamar felemésztették tartalékaikat.
Ekkor vetették el a magot, a külkereskedők által sokat panaszolt magas forintértéken, kihelyeztek rengeteg valutának álcázott követelést, viszonylag kevés forintért, ingatlan fedezetre.
A boronálás volt, amikor azzal hitegették a népet, hogy ez átmeneti nehézség, és rövidesen jön a kánaán. Mi tagadás, erre sokan felbátorodtak, és éltek a lehetőséggel. Kicsit előbbre hozni vélték a „nyugati életszínvonalat”.
Nem sikerült! Nem, mert jött az aratás. Aratni akkor kezdtek, amikor elfogytak a hitelpénzek és a tartalékok, és akadozni kezdtek a törlesztő részletek.
Akkor, felhatalmaztak embereket minden jog felett álló végrehajtónak, és gátlástalanul fosztják ki a legkiszolgáltatottabb embereket.
Ma ez folyik.
Amit a Viktor tesz, az lehet szemfényvesztés, vagy veszedelmes harc a nemzetért. Bármelyik is, addig támogatni kell, ameddig az országot, kifelé viszi ebből a darálóból.
Magyarország túlélésének egyetlen lehetősége, ha semleges országként, önálló pénzzel, belső ellátással, és védelemmel, minimális külkereskedelemmel, leszakad a világuralmi terveket hajszoló, globalista nyugatról.
Ha ezt a Viktor intézi, ő az emberünk. Ha más, hát más, de aki ezért tesz, azt védeni, és támogatni kell minden eszközzel.
Most, erre alkalmas a paradigmaváltás is. Lejárt egy sötét világkorszak, utat engedve, egy új aranykornak, ha az emberek is akarják, és tenni is hajlandók érte.
Béla László
