Ha nem lennénk tagok.
Talán egy régi viccel kezdeném, amit sok fiatal nem ismerhet, mert ma aktualitását vesztettnek látszik, noha örök aktualitása van.
Én egy öreg barátomtól hallottam, és az ötvenes évek végén keletkezett.
Nekeresden, nemi erőszak történt. A hatóságok megtalálták az elkövetőt, zajlik a tárgyalás. Józsi bácsi, az eset koronatanúja, épp őt hallgatja ki a bírónő.
- No, mondja el mit látott?
- Én, kérem tisztelettel azt, hogy jött a Julcsa, meg a Pista az úton, a szérűskert mellett. Aztán a Pista, átdobta a sövényen a Julcsát, de az is ugrott, nem ellenkezett. Aztán a Pista, nekitámasztotta a Julcsát a szalmakazalnak, elővette a …szát,
- Állj! - csattant fel a bírónő – ilyet a bíróság előtt nem mondhat!
- Jól van – kérem tisztelettel – de mit mondjak, ha azt vette elő?
- Mondja, hogy elővette a tagot.
Józsi bácsinak elakadt a szava. Meg nem szólalt sokáig. Az unszolásra mindig azzal válaszolt, hogy még gondolkodik. Megunva a várakozást, a bírónő megkérdezte min gondolkodik annyit? Nem emlékszik tán, hogy mit látott?
- Hát, arra éppen emlékszem.
- Akkor minn kell gondolkodnia?
- Hát azon – kérem tisztelettel – hogy én az elmúlt héten, néhány korábbi verés, és az utolsó két pofon után, aláírtam a papírt, beléptem a Tsz.-be. Most, hogy a bírónő így rám kiabált, nem tudom eldönteni, hogy akkor én most tag vagyok vagy …sz vagyok.
Valahogy így járhattunk mi is, az Unióval.
Nagy merénylet volt a magyarság, Magyarország ellen, amikor nyilvánvaló hazugságokkal, mézesmadzag technológiákkal betuszkoltak bennünket az EU süllyedésre ítélt hajójába. Ebben a merényletben, az volt a leggusztustalanabb, hogy épp olyan volt, mint amikor egy régi ismerős, barátságosan átölel bennünket, és ugyanezzel, az elhárítani nem kívánt mozdulattal, a hátunkba döfi a kését. Hittünk a barátságos közeledésnek, és most, az ölelésből származó halálos sebbel billegünk élet és halál között. Tulajdonképpen gyógyulhatnánk is, de a „jó barát”, az angolszász terjeszkedés részeként létrehozott EU, hátunkban hagyta a kését. Így nehéz felépülni. Ez a kés, soha sem válhat a magyarság testének részévé, mert idegen tőlünk. Nem kenyerünk a hazudozás, a másokon való erőszakos uralkodás, a szószegés, vagy esküszegés. Sajnos, mindezek előfordulnak nálunk is, az elfogadhatónál és tűrhetőnél sokkal nagyobb mértékben. Ez, nem csak, vagy nem elsősorban a magyarság erkölcsének romlásából következik. Tudvalevő, hogy Magyarországon, nem csak magyarok, de számos más gyökerekkel rendelkezők is élnek, közöttük olyanok is, akiknek a vallása tiltja az igaz, egyenes beszédet és viselkedést. Ez nem új keletű.
Sokkal régebben is voltak közöttünk ilyenek, de nem hagytuk őket belefolyni az ország vezetésébe, a folyamatok koordinálásába.
Ez az, ami garantálta az egyenes kiszámítható politikát, a biztonságos gazdasági helyzetet, az ország lakosságának jólétét, és más országok előtti tekintélyét.
Mára, szégyenlősségből, rosszul értelmezett, vagy alkalmazott kompromisszumkészségből, a konfrontálódások elkerülésének szándékából, ez a helyzet, alapvetően megváltozott. Ma, az erőszakosságukról híres, ehhez a körhöz tartozó emberek, éppen az erőszakosságukkal, ellepték az ország vezetését, és nagyítót kell kézbe vennünk, ha vezető beosztásban, magyar gyökerekkel rendelkezőt akarunk találni. Ez az alapja, az ország mélyrepülésének, hiteltelenségének, és kiárusításának.
De, az okokat félretéve, térjünk vissza a tényekhez, ahhoz a bizonyos késhez, ami máig a hátunkból meredezve hirdeti, halálraítélt mivoltunkat.
Ezt a kést, ki kell rántani. Bizonyosan fájdalmas lesz, de ha megtesszük, esélyünk lesz a felépülésre. Ez a kés pedig, az uniós tagságunk. Ez teszi kötelezővé számunkra, a pusztításunkra elrendelt dolgok tudomásulvételét.
Amikor beléptünk, a nagy volumenű, és területű, erős unió védelmével, hülyítettek bennünket, ami ellensúlyozhatta volna, a szemita-angolszász elnyomó törekvéseket. Ezzel szemben, eddig, az uniótól, csak támadásokat kaptunk. A parlagfű hisztériát, a szúnyog és kullancsirtás értelmetlen betiltását, az akadálytalan felvásárlást, egészen a cukorkvótáig, megszámlálhatatlan helyen és pontban.
Természetesen, a szemita-angolszász törekvések, a világ minden nemzetét támadják, csak ameddig Afganisztánt, Irakot, Iránt, nyílt katonai agresszióval, addig, bennünket, jobban rejthető, gazdasági és politikai eszközökkel.
Kell már egy tökös magyar kormány, aki nem tagadja meg, a nyilvánvaló hátrányokat, és szorult bele annyi magyarság, hogy kihúzza a hátunkból a kést.
Nincs annál rosszabb, mint szövetségesként lenni olyan csapatban, aki nyilvánvalóan a vesztünkre törekszik, és a gyilkosságot, baráti gesztusként adja el az ország népének és a világ közvéleményének. Soha nem volt jellemző a magyarságra a meghátrálás. Akik 56-ban harcoltak , hősként haltak meg, nem éhen, de fegyverrel a kézben, elszántan a magyarság védelmében, miközben a lakosság ellátta őket minden szükségessel, önként és ingyen.
Van élet az unión kívül is! Sőt! Nekem úgy tűnik, Magyarország, és a magyarság számára, csak ott, az IMF hatókörén, az unio fojtogató szorításán kívül lehetséges. Amíg nyakig benne vagyunk, addig vagyunk észrevétlenül fojtogathatók. Tönkretehetők „független” bankokkal, uzsorakamatokkal, termelési korlátozásokkal, és számtalan megfoghatatlan trükkel. Addig véreznek a magyar katonák külföldön, agresszor hadseregek részeként. Végre kell valaki, aki ki meri mondani és ki is mondja, hogy elég!
Ha kimondjuk, és felvállaljuk, az sem életbiztosítás, egy ennyire elaljasult világban, de mégis reményünk lehet a túlélésre, vagy a méltóságteljes, gyors hősi halálra. Senki nem akar meghalni! De ha mindenképpen meg kell halnunk, melyik a jobb? Éhezve, hajléktalanként a vackunkon megfagyni hosszú szenvedés után, vagy áldozatul esni, a HVG által vizionált szőnyegbombázásnak. Az utóbbira, szinte esélyt sem látok. Túl sokan élnek közöttünk azok a vazallusok, akiket mindenképpen meg kell kímélniük. Nem tudnak közülünk kikeveredni, még akkor sem, ha minden hatalmat kiveszünk a kezükből. Nekik is gyökereik vannak itt, még ha nem is magyar gyökerek.
Egy általános pusztító támadástól akkor kell tartanunk, ha ezek tömegesen, pánikszerű sebességgel menekülnek el az országból. Jelenleg, inkább jönnek, mint mennének.
Hagyjuk meg a szőnyegbombázás elmebaját a HVG-nek.
Nézzük mi hasznot hozhat nekünk, a szemita-angolszász erőszak-politika.
Ma, csillagászati áron veszünk üzemanyagot az eszközeinkbe. Mindezt azért, mert valakik azt mondják, egyik pénz ennyit, a másik annyit ér. Mindemellett, mindenki tudja, hogy egyik sem ér semmit. Érték a termőföld, víz, búza, kukorica, hús, zsír, szén, olaj, acél, és minden, ami nélkül nehéz, vagy lehetetlen élni. Ezek értékek.
Ennek jelentős részével Magyarország mind rendelkezik, sőt, feleslege is van.
Ezért a feleslegért, minden olyat beszerezhetünk, ami nálunk kevesebb a szükségesnél, vagy hiányzik. A pusztító világhatalom, most Iránt próbálja térdre kényszeríteni, mindenféle embargókkal, mint a II. világháború előtt Németországot. Ma épp olajembargót hirdettek. Ha mi, magyarok, kiszállnánk az erőszaktevők csapatából, Irántól, éppen ez embargó hatására, bagóért vehetnénk olajat. Ráadásul, ez a nép, sokkal jobb szívvel gondol ránk, mint a közöttünk is élő „kiválasztottak”, és jó szívvel adná nekünk az olcsó olajat.
Lehetne az üzemanyag, akár 50, vagy 100 Ft/l. Ebből az olcsó olajból, adhatnánk, az EU. által gúzsba kötött környező nemzeteknek is.
Se szeri-se száma, az unióból származó hátrányoknak, és a kilépésből származó előnyöknek. Bekötött szemmel persze, egyik sem látszik.
Vegyük elő a késünket, vágjuk le a szemünkről a kendőt, és nézzünk szét!
Tegyük azt, ami kiemelhet bennünket a nyomorból, és az azt okozó függésből.
Aki mer, az nyer. Vagy életet, vagy halált, de bármelyikből a jobbik fajtát.
Nem kell a hosszú agónia. El kell döntenünk, ölve vagy halva, vagy ha van elég elszántságunk, élve, és jól élve akarunk e létezni, ebben a reménygyilkos világban.
Béla László
