Kaptam ám kritikát is.
A „hinni-akarni-és bízni” c. posztom végén írtam, hogy nem vagyunk bűnösek.
Sokan válaszoltak azzal, hogy a megtekintésre ajánlott vidám közönség soraiban nem egy embert láttak, akinek a bűntelenségéért, az ujjukat sem mernék megharapni.
Lehet.
Életünkben, aklimatizálódnunk kell a minket körülvevő világhoz. Ezen-közben, a legnagyobb valószínűséggel, mindannyian követünk el kisebb-nagyobb „bűnöket”, másképp elsodorna, és maga alá gyűrne a ránk kényszerített életforma. Azt nem is állítottam, hogy most(!) nem vagyunk bűnösök.
De, hogy a megszülető gyermek, tudatos cselekvéséig bűntelen, az tény.
A másik tény, hogy egy ilyen társaságban senkinek nem az jut eszébe, hogy embertársa szemére vesse a hibáit, netán bűneit. Én, ebben a társaságban, végignézve azon a kamera szemével, egyetlen keserű arcot nem láttam. Nem véltem felfedezni egyetlen ellenséges szándékot. Mindenki örömmel hallgatta a babaarcú bájos tini-ikrek kedves produkcióját, és a hangulat láthatóan kitűnő volt. Magyar tömegeket szeretnék így látni. Ilyen ellenségeskedésmentesen szórakozva, vidámnak, felszabadultnak, nem az „eredendő bűn”, vagy a később elkövetettek súlya alatt lepréselve. Nincs messze ez az idő sem!
Béla László
