Ünnepi köszöntő
„Bal sors akit régen tép,
Hozz rá víg esztendőt,
Megbűnhődte már e nép
A múltat s jövendőt!
… és még mindig bűnhődik. Nem ezt kell siratni, a kiutakat kell megkeresni, mert vannak!
Se szeri-se száma, azoknak az embereknek, akik lelkesen megmagyarázzák, hogy ez a magyar sors. Elhitetnék velünk, hogy egymás legelszántabb ellenségei vagyunk, és sokan el is hisszük. El hisszük, és sajnos, akik elhiszik, ezzel, el is fogadják, hogy a magyarság helyzete olyan, és csakis olyan lehet, amilyenre napjaink alakítják.
Itt az egyetlen, de végzetes hiba.
Tény, hogy népünk utóbbi ezer esztendeje, hemzsegett a kudarcoktól, és siker, szinte alig volt benne.
Mindez miért,
Mert megosztottak, és megoszthattak bennünket. Ha a magyarok egy része, nem állt volna István mögé, az internacionalista kereszténység, soha nem lehetett volna úrrá, az őskeresztény magyar hit felett. Nem lehetett volna Koppányt felnégyelni, nem lehetett volna a szakrális vezetőket legyilkolni, az ősi magyar kultúrát megsemmisíteni. Ha nem lennénk megoszthatók, nem lehetett volna a gazdaságunk teljes vertikumát felszámolni, közműveinket spekulánsok kezére adni, népünk jelentős részét a nyomorszint alá szorítani.
Mégis azt mondom, nem a felelősöket kell keresni. Most nem!
Most, 48 hősiességére, összetartására, nemzeti egységére emlékezve, büszkék lehetünk eleinkre, akik térdre kényszerítették az osztrák elnyomókat, hogy azok orosz segítséggel legyenek kénytelenek vérbe fojtani a magyar szabadság fellángolását. Ugyanígy büszkék lehetünk 56 mártírjaira. Azokra a tizenévesekre, akik korukat meghazudtolva, legfélelmetesebb ellenfelei voltak, a minden békeszerződést felrúgva, Magyarországra visszaözönlő agressziós szovjet csapatoknak. Azokra a hős sorkatonákra, akik az ellenállás gerincét képezték. Azokra az önkéntes civilekre, akik félelem és megfontolás nélkül álltak a barikádokon. Azokra a magyar gazdákra, akik tartalékaikból ingyen élelmiszerekkel segítették a városok ellátását. Minden magyarra, korra, nemre, fajra, foglalkozásra való tekintet nélkül, akik ebben az összefogásban, minden egyéb szempontot félredobva, Magyarok tudtak lenni.
Hiába az önzetlen nemzeti összefogás, a hősök áldozata, ha akadt néhány magyar, aki jogalapot teremtett az ország lerohanására. Közöttünk éltek. Szemünk láttára cselekedték, és mi hagytuk. Akkor is megosztottak bennünket.
Ma, ugyanazok teszik ezt, akik annak idején bíztattak és cserbenhagytak.
Mégsem a felelősöket kell keresni, hanem egymást kell megtalálnunk.
Az nem lehet, hogy barátságok szakadjanak szét, pártszimpátiák miatt. Nem lehet, hogy egymást ítéljük meg, elleneink megosztási törekvései miatt.
Mindenki látja, merre haladunk. Tudjuk, merre a kiút, mégis, bárgyú szólamokkal vezetnek meg bennünket. Mi sem könnyebb, mint rossz kommunistáknak, diktátor fülkeforradalmároknak, szédült fasisztáknak, vagy hazug liberálisoknak nevezni bárkit. Tudjuk? Tudhatjuk, hogy igazak ezek a vádak?
Nem!
Nem tudhatjuk.
Sok mindent tudhatunk.
Elsősorban azt, hogy ezek az emberek, elsősorban magyarok. Együtt sírnak, és együtt nevetnek. A jó, mindenkinek jó, a rossz pedig rossz. Nem a rossz ellen, hanem a jóért kell tennünk. Hatalmas különbség!
Ami ellen teszünk, azt haraggal, felháborodással, netán gyűlölettel tesszük.
Ha valamiért bármit teszünk, azt szeretnénk, akarjuk, önzetlenül, szeretettel támogatjuk. Ebben a küzdelemben, nem vagyunk, nem lehetünk egymás ellenségei.
Hosszú, nehéz évek tapasztalatai mutatták meg mindenkinek, mivé alakult az életünk. Nem verhetnek éket közénk munkanélküliséggel, mert az állását féltő, és a munkanélküli, egyaránt magyarok, és ha külső kényszerek határoznak meg történéseket, akkor mérhetetlenül rövid idő alatt képesek szerepet cserélni.
A pillanatnyi pozíció jelentéktelen. Mára, a napnál is világosabban kirajzolódott, hogy Magyarország, csak semlegesen, önállóan, és idegen befolyások nélkül képes fennmaradni. Az, az internacionalista össztűz, amit a magyar kormányra, és tetszik vagy nem, ezzel együtt a magyar népre zúdítanak, minden odafigyelő ember számára, egyértelműen mutatja, az ország felszámolásának szándékát.
Szánalmas hazugság, az elnyomók megtörhetetlen erejével riogatni az embereket. Ez, az erő, bizony a nép, a népek kezében van. Mutatja ezt a maroknyi Izland, a szabad Venezuela. Eldöntötték, megcsinálták, megmaradtak.
Nem akarok hazátlan kozmopolitává válni, és azt hiszem, velem együtt, sok millióan, nem. Egy emberként kell kiállnunk, hazánk megmaradásáért. A függetlenségért, a szabadságunkért. Nem kellenek a diktátumok. Nem adhatjuk a munkánkat, a semmiért. Nem adhatjuk a múltunkat, a perspektívátlan jövőért.
Ez, a mi felelősségünk.
Az időseké, akik a semmiből felépítették ezt az országot. A középkorúaké, akik ma, minden igyekezet ellenére életben tartják, és a fiataloké, akiknek a jövőképét semmisítenék meg.
Nem engedhetjük.
Meg kell találnunk egymás kezét. Elveink megtartása mellett, annak a kezébe kell adnunk az irányítást, aki képes, és hajlandó is, valódi lépések megtételére, az ország függetlenségéért. Majd, az újraéledő országban, lehet azon győzködni, melyik útból, mennyit kell magunkévá tennünk, hogy boldogan, kiegyensúlyozottan, félelem és nélkülözés nélkül élhessünk.
Ha egymást megtaláltuk, és hazánkat megmentettük, akkor értelemmel idézhetjük 48 nagy alakját.
A magyar név megint szép lesz,
Méltó régi nagy híréhez;
Mit rákentek a századok,
Lemossuk a gyalázatot!
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!
Ezt kívánom, minden honfitársamnak, az ünnep alkalmából, feltétel nélküli szeretettel, hazánkért való őszinte aggodalommal, a sikerbe vetett rendíthetetlen bizalommal.
Béla László
