A Magyarország ellen Trianonban elkövetett merénylet, a tisztességtelenségével együtt, a nemzetközi elfogadhatóság, a felelősség megosztása érdekében, hagyott némi lehetőséget, az igazság érvényre juttatására. Talán a megalkotókban is megszólalt a lelkiismeret. Talán érezték annyira embernek magukat, hogy a legyőzött, földön fekvő, védekezésképtelen áldozatba, nem lovagias dolog hármat belerúgni. Kettő is elég lesz.
Hagyott azzal, hogy a szégyenletes diktátum érvénybelépése után, ötven évvel, az elcsatolt területeken népszavazást kell tartani.
Ezt az adott évfordulón, sehol nem tartották meg egyetlen területen sem.
Az elszakított magyarok, és a hazájukat szerető itthon maradottak, lélegzetüket visszafojtva várták, az ötven év elteltét. Joggal remélték, hogy helyreállítható az igazság. Hittek az adott szó értékében, a döntést hozó győztes kormányok felett keletkező, becsületes népi kontrol erejében. Nem is volt ez megalapozatlan, hiszen a Magyarországot feldaraboló, ajándékba elosztogató kormányok, politikusok népei sem értettek egyet ezzel a gaztettel, de ott és akkor, nem figyeltek ilyenekre. Mindenki a saját sebeinek nyalogatásával volt elfoglalva.
Nincs ebben semmi csoda. Természetes emberi reakció. Az ötven év, elég volt ahhoz, hogy az indulatok leülepedjenek, és végre igazságos helyzet keletkezzék.
Sajnos, a magyarság várakozását, vörös bunkóként döngölte a földbe, amikor a Kádár kormány, az évforduló kapcsán kijelentette, „egyetlen országgal szemben sincsen területi igénye”. A döntésben résztvevő akkori hatalmak egyikének diplomáciája sem kezdte verni az asztalt, hogy igen is, így szól a békediktátum, amit, ha egyik oldalról betartottak, akkor a másik oldalról is be kell tartani. Nagy lapítás volt a témában.
Egyiknek sem volt érdeke, hogy Európa közepén, stratégiailag legfrekventáltabb térségében, egy számottevően erős, a diplomáciában is megkerülhetetlen Magyarország létezzen, hatást gyakorolva ezzel a szovjet, angol, német, vagy francia, európai befolyásra. Sötét szándékaikat, a saját népeik előtt sem akarták felvállalni, ezért inkább csendben maradtak.
Rábízták a szovjet kormányra, oldja meg ő a helyzetet. Megoldotta.
Parancsba adta Kádárnak, tegyen úgy, mint ha hazaáruló lenne, és utasítsa el a lehetőséget is. Kádár, mint függő ember, kénytelen-kelletlen megtette.
A rendszerváltó kerekasztal pártjai, ugyanezt a direktívát kapták a rózsadombi paktumban, a hatalmukért cserébe. Mindeddig, különböző hazugságokkal, fasiszta rémisztgetéssel, az elcsatolt területekről „beözönlő” munkavállalók okozta munkanélküliség rémével, a belső ellenségnek, sikerült rávenni a magyarságot, hogy ebből a kosárból válasszon vazallus vezetőket.
Ezek a kormányok, több mint két évtized alatt, létre is hozták az ígért munkanélküliséget, leépítették az ipart, a mezőgazdaságot, de eszükbe sem jutott, hogy követeljék, az elsumákolt népszavazások megtartását.
Bármelyik magyar kormány, amelyik valóban magyar, annak is érzi magát, és akként is gondolkodik, viselkedik, nemzetközi fórumokon követelheti az elsumákolt népszavazások megtartását. Hogy eddig nem tették, az magáért beszél. A tény, megkérdőjelezhetetlenül arra mutat, hogy Horthy Miklós óta, nem volt legitim magyar kormány. Kormányaink, a háború után szovjet, a „rendszerváltás” után globalista idegen befolyás alatt álltak, a megtévesztett magyarok, és a magyarellenes belső ellenség, tényleges kisebbsége által legitimálva. Így lehetett a lakosság egynegyede, a politikai cselekvőképesség kétharmadának megalapozója.
Lehet hátat fordítani a politikának, lehet bojkottálni a választást.
A bölcs strucc is ezt teszi, amikor oroszlánt lát, homokba dugja a fejét.
Akkor jön rá, mekkorát hibázott, amikor az oroszlán, elharapja a szép hosszú nyakát. Az után, nyugodtan maradhat a feje a homokban, a testét meg felzabálják a dögevők.
A magyarságnak, nem lehet hasonló sorsa, figyeljünk hát oda, mikor, mit teszünk, vagy nem teszünk.
Béla László
