* www.nemzetihirhalo.hu *************
Amputálás teával és habcsókkal
Trianonban kedélyes hangulatban és teljes érzéketlenséggel végezték ki Magyarországot
Trianon évfordulóján időutazásra invitálom az olvasókat. Aki velem tart, azzal 93 évet röpülünk vissza az időben, és bepillantunk a békediktátum megszületésének kulisszatitkaiba. A múltidézésre a konferencia résztvevőit hívom segítőknek, azon keveseket, akik évekkel később műveikben bátran feltárták a könyörtelen valóságot.
1918 novemberében Németország kapitulál, Párizs lázban ég. A templomokban megkondulnak a harangok, a házakon, ablakokban, kirakatokban, kávéházak és szállodák felett a győztes szövetségesek zászlói lobognak a késő őszi szélben. Az utcákon tolong a nép. Az emberek mosolygó arcán a kiengesztelődés, a megbékélés öröme. Azonban a Hotel Crillon mogorva épületének zárt ajtói mögött és a francia külügyminisztérium tágas szobáinak lefüggönyözött rejtekeiben egyesek máris hozzálátnak az engesztelhetetlenség, a bosszú romboló munkájához.
A Quai d'Orsay vörös szalonjában, Pichon francia külügyminiszter fogadótermében már ott tolongnak a békekonferencia főszereplői: Woodrow Wilson, az Egyesült Államok elnöke, Robert Lansing amerikai külügyminiszter, Henry White nagykövet, Edward House ezredes, Bliss tábornok. Lloyd George brit miniszterelnök és kíséretében Balfour külügyminiszter. Aztán Georges Clemenceau, a győztes Franciaország miniszterelnöke és hadügyminisztere, André Tardieu, a francia-amerikai hadügyek főmegbízottja, no meg Foch marsall, a szövetséges hadak fővezére. Rövidesen megérkeznek a francia fővárosba a győztes államok küldöttségei is. Miniszterek, államtitkárok, nagykövetek, tábornokok, vezérkari tisztek, diplomaták, publicisták, gazdasági és pénzügyi szakértők. 1918 decembere az előkészítő munkálatokkal, ismerkedésekkel, dossziérendezgetésekkel és a csinosabbnál csinosabb balkáni kurtizánokkal való szórakozással telik el...
A tulajdonképpeni munka csak 1919. január elején kezdődik. Január 18-án kerül sor a békekonferencia ünnepélyes megnyitására Versailles-ban. Egyes józanabb hangok korábban azt javasolták, legyen a konferencia Londonban, de ezt az ötletet elvetik. Az üdvözlőbeszédet a francia köztársasági elnök, Raymond Poincaré tartja. "A győzelem teljes, most már csak az van hátra, hogy e győzelem minden gyümölcsét learassuk Önökkel együtt." Féktelen mulatozás, lakomák, parázna tivornyázás az előkelő hotelszobákban, szalonokban. Hónapokon át. Kifelé, a külvilág felé megkezdődik a diplomáciai színjáték.
A Négyek s az igazi döntéshozók
A történetírás hivatalos verziója szerint Európa első világháború utáni sorsát, a békekonferencia "nagyjai", a győztes államok vezető politikusai, vagyis az amerikai Woodrow Wilson, a brit David Lloyd George, a francia Georges Clemenceau és az olasz Vittorio Orlando határozták meg. Ők alkották a Négyek Tanácsát. Ezt a testületet - mely látszatra a végső döntéseket meghozta - nevezték Legfelsőbb Tanácsnak is. Valójában mindannyian mellékszereplők ebben a diplomáciai komédiában. Az olasz miniszterelnököt, Orlandót kivéve mind szabadkőművesek. Kiválasztásuknál az igazi döntéshozók arra is figyeltek, hogy a háború alatt, illetve a békekonferencia idején csak olyan elnökök, miniszterelnökök kerülhessenek be a "szövetséges és társult hatalmak" legfelső vezetésébe, akik befolyásolhatók, zsarolhatók. Mind a "négy nagynak" volt olyan rejtett, sötét folt a múltjában - panama, visszaélés, csalás, erkölcsi megtévelyedés -, amelynek napvilágra kerülésétől rettegtek.
Amikor a győztesek Versailles-ban összegyűlnek, az igazi döntéshozók is elküldik bizalmi embereiket a tárgyalásokra, hogy azok kimenetele biztosan az ő stratégiai céljaikat szolgálja. Az amerikai küldöttséget látszatra Wilson elnök vezeti. Csak statisztaszerepet játszik Mandel House "ezredes" mellett, aki rendkívül befolyásos ember. 1912 óta rendszeresen felkeresi az európai fővárosok kormányköreit, és látogatásait a háború idején is folytatja. A békekonferencia idején House ezredes hatalma csúcspontján áll. Ő a legkeresettebb ember. Miniszterelnökök, nagykövetek és delegátusok nap mint nap felkeresik a Hotel Carltonban lévő lakosztályában. A másik fontos személy Bernard Baruch, aki ugyan tanácsadóként van feltüntetve, valójában az amerikai pénztőke vezérkarát képviseli Versailles-ban. Baruch az első világháború alatt - az Egyesült Államok Hadiipari Hivatala vezetőjeként - kétszázmillió dollárnyi vagyonra tesz szert. Most feladata a jövedelmező kormánymegrendelések szétosztása. Nagy-Britanniát a közismerten ingadozó személyiségű David Lloyd George képviseli. Elmaradhatatlan kísérője Sir Philip Sassoon, Mayer Amschel Rothschild leszármazottja, aki a brit Privy Council, azaz a Titkos Államtanács tagja ekkor. Itt a konferencián Sassoon Lloyd George titkáraként tevékenykedik, így a legtitkosabb tanácskozásokon is részt vesz. A francia küldöttséget Clemenceau miniszterelnök vezeti, tanácsadója Georges Mandel, aki születésekor még Jeroboam Rothschild névre hallgatott. A politikai sztárok között "szuperpolitikusnak" számít.
A "nagyokat" kísérő szakértők, néha harmincan is, órákig várakoznak az összezsúfolt előszobákban. A nagyhatalmak vezetői zárt ajtók mögött tárgyalnak Versailles-ban, a kisebb államoknak nincs beleszólásuk a döntésekbe. Ahogy Lansing, az Egyesült Államok külügyminisztere 1921-ben kiadott emlékirataiban találóan fogalmaz: "Itt mindenki csak titkolózva és suttogva beszél nagy jelentőségű kérdésekről. A nyilvános gyűléseken már elintézett ügyek felett döntenek. Az egyezkedés és alkudozás zárt ajtók mögött folyik."
A békekonferenciának nincs előre meghatározott szerkezete, vagyis elfogadott eljárási rend nélkül ül össze. Kezdetben mindenki azt feltételezi, hogy a felmerülő ellentéteket a győztesek s kis szövetségeseik előbb maguk között tisztázzák, és miután ez megtörtént, megjelennek a konferencián a legyőzöttek, és kialkudják a tényleges megállapodást. Nem így történik. A kis és nagy szövetségesek egymással is viszálykodnak, valamennyi delegáció retteg attól, hogy új, ellenséges tárgyalófelek jelennek meg a színen, akiknek működése azt is felboríthatja, amit korábban már elértek. Ez is hozzájárul ahhoz, hogy egy idő után elvetik a legyőzöttekkel tervezett "végleges" tárgyalások ötletét, és a békéből a vesztesek meghallgatása nélküli, igazságtalan diktátum lesz.
Minden csak szemfényvesztés
1919 januárjában a színjáték elkezdődik. Ötvennyolc különböző bizottság, több hónap alatt, mintegy kétezer tanácskozást tart. Azok, akik a vitákat irányítják, a határozatokat meghozzák, egy pillanatig sem gondolnak felelősségük súlyára. A tapasztalat hiánya, a tudatlanság, a részrehajlás és a hiúság végzetesen befolyásolják ezt a konferenciát. Azon kevesek, akik tisztán látják a helyzetet és megfontolásra érdemes tanácsokkal szolgálnak, kétségbeesve tapasztalják, hogy bírálataikat sorra visszautasítják. Raymond Poincaré, a francia köztársasági elnök Győzelem és fegyverszünet című munkájában beismeri, mennyire megdöbbentette Clemenceau-nak a tájékozatlansága. Szerinte a "Tigris" valóban sok mindenről nem tudott és sok mindenről megfeledkezett. A legfontosabb kérdésekben is tájékozatlan. Az eléje terjesztett adatanyagot egyáltalán nem ismeri. Elhamarkodottan és megfontolás nélkül ítélkezik. "Csak két rögeszméje van: Elzász-Lotaringia régi határainak visszaállítása és az »antidemokratikus« Osztrák-Magyar Monarchia megsemmisítése. Clemenceau-t ezen a két kérdésen kívül semmi más nem érdekelte..." Az angolokat Közép-Európában csak a román petróleumforrások izgatják. Az olaszokat az adriai kérdés köti le. Wilson kizárólag rögeszméinek él: az "igazságot" hirdeti a népeknek... Az amerikai elnökkel szemben mindenki bókol, a háta mögött mindenki kineveti.
A konferencia egyik szellemi irányítója André Tardieu - Bratianu román miniszterelnök bizalmasa és legjobb barátja. Tardieu a határmeghatározási javaslatok kidolgozásával megbízott albizottság elnökeként mindenben szabad kezet kap. Rendelkezik a cenzúrával, tetszése szerint befolyásolja a világsajtót, amelyet a csehekkel és a románokkal együtt irányít. A zsákmányra éhes kis szövetségesek óriási területeket követelnek, egyikük egészen Berlin közeléig, a másikuk Erdélyen át Budapestig akar terjeszkedni. A csehek folyosót akarnak Magyarországon keresztül, amely lehetővé tenné, hogy egyesüljenek Jugoszláviával. A szerbek le akarják nyelni Albániát, az olaszok viszont Fiumétől Törökország közepéig akarnak uralkodni. A megvesztegetést végző ügynökök pedig rohannak az újságok szerkesztőségeibe, hogy készpénzért államaik legképtelenebb követeléseit is propagálják.
A versailles-i békekonferencia küldötteinek zöme nem látogatja rendszeresen az értekezlet üléseit. Azon kevesek pedig, akik komolyan veszik feladatukat és megjelennek a fő- és albizottságok ülésein, többnyire ugyanannak a monoton színjátéknak lehetnek szem- és fültanúi, mivel az összejöveteleken legtöbbször ugyanazok szólalnak fel. A tisztességes és kíváncsi delegáltak közé tartozik Henri Pozzi is. (Pozzi francia újságíró az első világháború előtt és alatt a Le Temps munkatársa és az Agence des Balkans szerkesztője volt. Versailles időszakában, két éven keresztül rengeteg jegyzék, okirat, tanácskozás az ő jelenlétében történt.) Pozzi a fő- és albizottsági ülésekről a következőket jegyzi le: "Komoly vita nem is volt. A tárgyalás kilenc esetben tíz közül, párbeszéd alakjában zajlott le. A felszólalók betanult szereposztással szónokoltak, a jelen lévő meghatalmazottak pedig végül az elnök által támogatott előadó álláspontját fogadták el. Amennyiben mégis valamilyen vita merült volna fel, módját ejtették, hogy a hosszúra nyúló civakodásnak elejét vegyék." Ugyanezt a színpadias hangulatot vette észre az amerikai külügyminiszter, Lansing is, aki 1921-ben megírt visszaemlékezésében a következő megjegyzést tette: "A nyilvános üléseken mindenki tudta, hogy a vitákat csak a karzat számára rendezik. Minden csak szemfényvesztés volt."
Pozzi észrevette: "Azokkal a kevesekkel szemben, akik kifogásolták, hogy a szónokok által felhozott érvek erőltetettek, túl merészek vagy elfogultak és ezért magyarázatot követeltek egyik vagy másik kérdésben a konferencia vezetősége igen óvatosan járt el: a válasszal rendszerint adós maradt a legközelebbi ülésig. Ekkor azonban már vagy nem tértek vissza a szóban forgó ügyre, vagy megint idő előtt, még az érdemi disputát megelőzve berekesztették a tárgyalást, hogy elejét vegyék minden újabb vitának." 1919. május 8-án, miután egyhangúlag elvetik azt a felvetést, hogy népszavazással döntsenek a vitás területek - Erdély, Kárpátalja, a Felvidék, a Délvidék - hovatartozását illetően, a nagyhatalmak delegáltjai, az Ötök Tanácsa kijelöli a Monarchia, illetve a Magyarország utódállamainak határait. Úgy, hogy a legilletékesebb fél, Magyarország képviselőit még meg sem hívták a békekonferenciára.
A kivégzés közelnézetből
Erről az egyik rangos brit részt vevő, Harold Nicolson számolt be, 1933-ban megjelenő Peacemaking (Békekészítés) 1919 című visszaemlékezésében: "Délelőtt az osztrák határok záró felülvizsgálata, reggeli után a Rue Nitot-ba hajtok, hogy Balfourt felkészítsem. Itt Marie de Medicis mosolya alatt kell az Osztrák-Magyar Monarchia sorsáról a legutolsó fokon dönteni. Ebben a szobában születik meg a végleges döntés, nehéz drapériák és a szélesre tárt, kertre nyíló ablakok mellett, amelyeken keresztül behallatszik a szökőkutak és a kerti locsolók csobogása.
Magyarországot ez az öt előkelő úriember fogja feldarabolni, hanyagul és felelőtlenül szétszedni, miközben a víz az orgonabokrokat öntözi és a szakértők aggodalmasan figyelnek, mialatt Balfour szunyókál, Lansing erdei manókat rajzol a jegyzettömbjébe, Pichon pedig elterpeszkedik a széles karosszékben és pislog, mint egy bagoly... Erdéllyel kezdik néhány sértő szóváltás után, amelyet teniszlabdához hasonlóan ütöget egymáshoz Tardieu és Lansing, délig leamputálják Magyarországot. Ezután áttérnek Csehszlovákiára, miközben a nyitott ablakokon keresztül zümmögnek a legyek, és Magyarország északról, valamint keletről is meg lesz csonkítva... Ami a jugoszláviai határt illeti, a bizottságok jelentését változtatás nélkül elfogadják. Ezután jöhet a tea és a habcsók..."
Kilencvenkét éve, a háborúban legyőzött államok közül egyiket sem sújtották olyan kegyetlenül, mint hazánkat. Magyarországot nem megbüntették, hanem kivégezték. Ahogy Tardieu fogalmazott: "Magyarországgal szemben nincs szükség semmiféle kíméletre!"
Csurka Dóra - Magyar Hírlap
