évszázados átverés

  Előző írásomban eljutottam odáig, hogyan élesztette föl ájultságából Magyarországot  Horthy, a zsidóság, a háttérhatalom által kirobbantott háború után, és hogyan taposták el, az éppen éledező országot a szovjet páncélosok, a II. világháború végén.

Erdélyt ismét elvették. Egyetlen halvány reményünk maradt, a népszavazás az ellopott területeken. Ezt, 50 év eltelte után írta elő a trianoni békediktátum.

Mondanom sem kell, az erre kötelezett rabló államok, ezt elszabotálták. Annak idején sajnáltuk, pedig ez teremtette meg a mai jogi alapot az eredeti állapot, megkérdőjelezhetetlen visszaállítására.

Kötelezően írta elő a béke a népszavazást?  Igen!

Megtörtént? Nem!

Mindkét fél teljesítette a vállalt kötelezettségét?  Nem!

Érvényes az a szerződés, melyben valakit, feltételek kikötése mellett megajándékoznak, és a megajándékozott nem teljesíti az ajándékozás feltételit?

Természetesen nem!

Magyarország megcsonkítása tehát, 1970 óta, törvénytelen állapot. Ha egy magyar kormány, nemzetközi fórumon követeli az eredeti állapot visszaállítását, nincs jogi alap ennek megtagadására. Már csak egy kérdés maradt.

Miért nincs 40 éve, magyar kormány?

Egy kissé előre szaladtam, de az ilyesmi, úgy tör elő a magyar emberből, mint a száraz búzaszem terjeszkedése, ha vizet öntenek rá. Ezzel hegyeket lehetett bontani.

Az időrend megtartásáért vissza kell térnem oda, amikor Magyarország, a szovjet lánctalpak alatt, a rövid Horthy-felocsúdás után, ismét hosszú időre elvesztette önállóságát, függetlenségét és szabadságát.

Ott álltunk megalázva, meggyötörve, koldus szegényen, Rákosival (Roth Manóval) a nyakunkba ültetve, a szovjetek által megszálltan. Iparunk egyik felét a németek, másikat az oroszok hordták el. Földjeinket, jórészt, hősi halottaink özvegyei, gyermekei művelték. Enni alig volt mit, Jegyre adták az élelmiszert. Mégis volt ennek a korszaknak egy hallatlan erőt mozgósító varázsa, a vidámság.

Bármennyire valószínűtlen, a magyar nép, iszonyú nyomorban, mégis vidáman élt. A vidámság, államilag kötelezően elrendelt érzelmi állapot volt. Televízió, (hála Istennek) még nem volt. A rádió és az újságok hírei viszont nem arról szóltak, hogy éppen hol vertek agyon egy védekezésképtelen idős asszonyt vagy embert, hanem arról, hol indítottak újra egy szétvert magyar üzemet, hol nyitottak új bányát, milyen hatalmas terméshozamot ért el X Y gazda gabonatáblája, milyen hatalmas 4 mázsás disznót nevelt Gáspár gazda. Hazatértek a frontokról az épen maradt „hazaárulók” (Így nevezték a honvédek, a magyar gyártmányú, több ezer köbcentis, egyhengeres kétütemű diesel traktorokat, amik a fronton, a tüzér ütegeket vontatták, mert földrengésszerű erőteljes hangjukkal, mindenütt kipöfögték az ellenségnek, merre vonul éppen a magyar tüzérség) és ismét nem az ágyúkat, hanem az ekéket vontatták, hogy megvessék a magyar kenyér ágyát.

Csupa felemelő, a perspektívát, pozitivitását jelző hír.

Az állami piár is, a kitűnő jövőkép felmutatására fókuszált. A budapesti mezőgazdasági és ipari vásárok, hamar nemzetközi seregszemlévé léptek elő.

Megmozgatta a magyar szíveket a nemzetközi elismerés, de volt kevésbé szerencsés eset is. Egy (nem annyira magyar) vállalkozás, egy ilyen vásáron, felállított, egy 6-7 m átmérőjű, 10-15 m. magas hengert, hatalmas felirattal:

„LAVISON ULTRAHANGOS MOSÓGÉP”

A henger belsejében, bemutatta új termékét, amely az órások óra tisztító gépéhez hasonlóan, a vízben ultrahangrezgéseket keltve, kirázta a kelmékből a legmakacsabb szennyeződéseket is. Az ötlet kiváló volt, de csípte a konkurencia szemét. Ráadásul, az ötletet, ügyes üzletpolitikával párosítva, a vásárban, az amúgy is újdonságnak számító mosógépek piaci árához képest, jó áron árulták.

Mivel csak bemutató darabjaik voltak, a potenciális vevőktől, a gép árának felét elkérve, megrendeléseket vettek fel. Nagy volt az érdeklődés. Hatalmas mennyiségű megrendelést, és hatalmas pénzt szedtek össze. Ez akkoriban egy magánvállalkozásnak, ahogy akkor nevezték, „kisiparosnak” nem volt megengedve. Ma sincs, csak akkor az „elvtársak” konnunizmusnak, ma az „urak” globalizmusnak hívják.

Hamar kiderítették, hogy a megrendelések teljesíthetetlenek. A kisipari manufaktúra kényszerű korlátai között, a több vagonnyi lemezt, évek alatt sem lehetett volna feldolgozni, a többi részről nem is beszélve. A céget felszámolták, a tulajdonost lecsukták, a forrás szerint, a megrendelőket kártalanították.

Ez sem úgy ment, mint ma, hogy valaki kirabol, tönkretesz szorgalmasan dolgozó családokat, ezután széttárja a karját, sajnálom, nem értettünk hozzá, és büntetésből, miniszterelnököt csinálnak belőle.

A nagy népi vidámságot, a nehéz körülmények között, csak állami erőszakkal lehetett fenntartani. A nép, iszonyú terror alatt élt. Nem volt ugyan bankkölcsön, volt viszont békekölcsön. A párt, és szakszervezeti vezetők, listával járták a munkahelyeket, a dolgozóknak,havi bérük 20-25% -át, „önként” fel kellett ajánlani, az ország építésének oltárán. Aki nem tette, valahogy rövidesen alacsonyabb munkakörbe került, kevesebb fizetéssel, mint ami az előzőből maradt volna a felajánlás után. Azok is tudták akkor, amit a maiak.

A nép, mégis vidáman dolgozott. Igaz, a gazdáknak lesöpörték a padlását, hogy még vetőmagjuk sem maradt, a munkásoknak állandóan „rendezték” a normáját, hogy többet kelljen dolgozni, ugyanazért a pénzért. Ha valaki elkeseredésében panaszkodott, hamar az ávósok, Pelikán elvtárs óta közismert, fekete autója ment érte éjjdel. Jó esetben félholtra verték, de ha nem volt szerencséje, a 2-es villamos végállomásánál, a „fehér ház” pincéjében működtetett emberi húsdarálóban találta magát, ahonnan már egyenes útja volt, a külön csatornán, a Duna medrébe. Persze, ezt nem verték nagydobra, de azért sokan tudták. A források szerint, egy hosszú szakaszon, a kifolyótól lefelé, tilos volt horgászni is, nehogy valaki a halak elől, valami felismerhető emberi darabot fogjon, és így  nyilvánvalóságra kerüljön a dolog.

Egyszóval iszonyú volt a terror. A magyarság, mégis mosolyogva tűrte.

Szabadon garázdálkodtak a Péter Gáborok, és fajtársaik, csak a felszín alatt izzott a parázs.

  A II. világháborút lezáró egyezmények szerint, a megszálló csapatoknak, 10 év után, el kellett hagyni a megszállt területeket. Ezt, a nyugati hatalmak egy huszárvágással semmissé tették. 1949 áprilisában megalakították a NATO-t

A szovjetek, lépéshátrányba kerültek. Miután Ausztriából ki kellett vonulniuk,

1955 májusában sebtében létrehozták a Varsói Szerződést. E megszálló erőik, így már nem megszállók, hanem „ideiglenesen hazánkban tartózkodó szovjet csapatok” lettek. Létszámuk emelése azonban, politikai, akadályokba ütközött.

A szovjethatalom, békés szándékának bizonyítására, elkezdte csapatainak kivonását Magyarországról. Kellett egy kis „purparlé”, hogy megsokszorozva visszajöhessenek. Nem volt ez gond. Rákosi szabadjára engedte a zsidajait, és már is megvolt a balhé. Az évtizede rettegésben tartott nép, már nem félt semmitől. Egy felháborítóan provokáló, ha tetszik-ha nem Gerő beszéd után, a parlamenthez gyülekeztek, vállalva az akkori „tiltott csoportosulás” büntetőjogi kockázatát. Az ávo mesterlövészei, provokatívan belelőttek a tömegbe, a Kossuth téren. Itt fogyott el a nép türelme, és tört ki a forradalom. Az „elvtársak”, szovjetek és magyarok egyaránt, iszonyúan melléfogtak.

Minél erőszakosabban próbálták „megregulázni” a tömeget, annál keményebb, elszántabb ellenállásba ütköztek. Rövidesen a sorállományú katonákból álló Magyar Néphadsereg alakulatai, és a Rendőrség állománya is csatlakozott a forradalomhoz. A feldühödött emberek ávósokat akasztgattak a lámpavasakra, győztes magyarhoz méltatlanul, meggyalázva azokat. Néhány napon belül, megszerveződött a nemzetőrség, és helyreállt a rend. Megszűntek a pogromok, lincselések. Módszeresen kezdték felelősségre vonás céllal összegyűjteni, a Rákosista kollaboránsokat. Közben, a forradalmi önkéntesek, és a Magyar Néphadsereg alakulatai, felszámolták, a még itt lévő szovjet alakulatok ellenállását. Források szerint, volt olyan szovjet alakulat is, aki átállt a forradalom oldalára. Egy Kalamár nevű hajdani tanácselnök, egy iskolából, rádión, kémjelentéseket küldött a szovjeteknek. A forradalmi erők, bemérték az adást, és kiküldtek a helyszínre két nemzetőrt, hozná be a kollaboránst, ugyan, ne rádiózzon már. Ki is mentek, meg is találták, elő is állították. Pontosabban megpróbálták. Autójuk nem volt, hát gyalog kisérték.

A „hazafinak” sajnos, inába szállt a bátorsága. Nem akkor, amikor elhatározta, hogy kémkedik az ellenségnek, csak akkor, amikor ezen rajtakapták. Talán azt hitte, hogy a forradalmi hatóságok is az ő módszereikkel dolgoznak. és félt a veréstől. Egy kilométernyire az iskolától, ahonnan hozták, futásnak eredt, és még a figyelmeztető lövésre sem állt meg. Lelőtték. Utóbb, negyven éven át, az ő nevét viselte az utca. Ma ismét szent István út. Majdnem mindegy.

A hazaáruló, az hazaáruló, rég is Trianon idején is, 56-ban is, ma is.

Talán annyi a különbség, korábban nem volt belső ellenség közöttünk, ezer éve már az is van, és életünkért, fennmaradásunkért, egyfolytában harcolnunk kell vele.

A szovjet vezetés, pánikszerű sebességgel vonta ki, a még rendelkezése alatt álló, a forradalom oldalára át nem állt csapatait, a technikájukkal együtt, de a szembejövő vonatokon, új, megbízhatóan gyilkoló alakulatok özönlöttek az országba. Azokat is durván félrevezették. A források szerint, a ráckevei Duna ágban, a szuezi csatornát vélték felfedezni. Amikor megtudták, hogy Duna, és ez Magyarország, ahol a magyar nép forradalmát fojtják vérbe, vagy nem hitték el, vagy köptek egyet a parancsnok szavára.

12 nap felemelő szabadság után, Kádár, behívta a „szocializmus védelmében”

a „baráti” szovjet csapatokat. Október negyedikétől, nyílt totális agresszió indult meg. A több hadosztálynyi sereg, kíméletlen kegyetlenséggel fojtotta vérbe a magyar szabadságot. A Nagy Imre kormány semlegességi nyilatkozatát semmibe véve, nyomultak és gyilkoltak. Hiába volt a forradalmi civil és reguláris egységek hősi, férfias, magyar ellenállása, halált megvető bátorsága, a többszörös túlerő, 8 nap alatt felszámolta az ellenállást. Ez a 8 nap, maga volt a pokol. Rengeteg magyar emlékeibe, kitörölhetetlenül vésődött be. Az oroszok, mindenre lőttek, ami mozgott. Félelmükben szétlőtték, szétbombázták Budapestet. A gyerekektől féltek a legjobban. Igen. A magyar tizenévesek, csatlakozva a forradalomhoz, háborúsdit játszottak élesben. A veszélyt leginkább fel sem fogták, vagy ha igen, fittyet hánytak rá. A források szerint, felmásztak a városban meg-meg álló tankok hátuljára. Ha a parancsnok, kibújt a torony tetején, azt társaik a kapualjakból lelőtték, társuk pedig, bedobta az aktivált kézigránátot a csapóajtón. Az a tank, tovább nem harcolt. Néhány ilyen eset után, már nem volt kibújt parancsnok, sem nyitott csapóajtó. Ez sem volt akadály. Molotov koktélokkal dobálták meg a tankokat. Ha a személyzet előjött, lelövöldözték. Ha bent maradt, bennégett. A magyar gyerekek, tigris módjára védték a hazájukat, és főnix módjára haltak hősi halált. Ezek a tragédiák, tovább fokozták a túlélők harci elszántságát, és tovább növelték, az agresszióba kényszerített oroszok félelmeit. A város tele volt orosz és magyar kilőtt, kiégett harci járművekkel. Források szerint, a gubacsi hídon át, a Csepelre bevonulni szándékozó páncélos alakulatot, a srácok úgy állították meg, hogy a közeli vasüzletből, vas palacsintasütőket hoztak. Nyeleiket letörve, sakktábla elrendezésben, pofával az útra borították őket. A tankok, nem mertek rámenni, páncélelhárító aknának gondolva azokat. Ilyen és hasonló trükkökkel. Csepel 8 napig ellenállt az agressziónak. Közben az amerikai kézben lévő Szabad Európa Rádió meg az Amerika Hangja egyfolytában biztatta a magyarságot, tartsatok ki, segítünk. Mondták, miközben rég megegyeztek az oroszokkal, nem támogatják a magyar forradalmat. A magyarság elhitte a hazugságaikat és a kilátástalanságban is harcolt és vérzett.

Mire való volt, a hazug biztatás?

Akkor még nem ismertük a nyugat „jó” indulatát. Ma már tudjuk, hogy csak a magyarok pusztításának, öldöklésének célját szolgálta, ahogy a vietnami háború a vittekét, az afganisztáni, iraki, líbiai, szíriai, háborúkban az arabokét. A gyilkosoknak, a gyilkolás az életeleme, anélkül nem élhetnek. Ahol nincs ..,., ott kevernek, hogy büdösködjön.

   A forradalom leverése után, a hatalom iszonyú bosszút állt. A biszkuk, és fajtársaik, törvényesen gyilkolhattak, és ma is élvezik a jutalmát.

Mi van ebben az országban? És a világban?

56, tanulságából azért annyi megmaradt a hatalomnak, hogy a magyarokat, nem lehet „kis balhékba” beugratni. A magyar, sokáig tűr, de ha megmozdul, olyat üt, hogy ott fű nem nő. Kádár, a tapasztalatokból tanulva, egyfajta külön útra lépett a szovjet, hatalmi szférán belül. Elsősorban, bár kimondatlanul, de korlátozta a zsidók nyomulását. Igyekezett kulcspozíciókba magyarokat is ültetni.  Ezt a cionisták, bestiális módon akadályozták. Ha nem tudták a kiszemelt magyart politikailag, vagy erkölcsileg lejáratni, inkább megölték, csakhogy pozícióba ne kerüljön. A bérenc belügyminisztérium pedig, mindig kész volt "elsikálni" az ilyen ügyeket.

A történtek után, a szovjet vezetők is adtak Kádár szavára. Figyelt az ország gazdaságára. Amennyire önmaga veszélyeztetése nélkül tudta, korlátozta az 56 utáni zsidó bosszúhadjárat méreteit. Kiharcolt bizonyos szabadságjogokat, cserében támogatta a szovjetuniót. Amit a nyugat nem adott el a szovjeteknek, azt megvette Magyarország, és fű alatt átadta a szovjeteknek. Működött persze fordítva is. Így történhetett pl., hogy a szovjetektől bejött durva 10-30 mm vaslemezről, acetonnal lemosták az orosz jelzést, majd magyar jelzést fújva rá. eladták Izraelnek, akinek az oroszok, nem adtak ilyesmit.

A lényeg ott volt, hogy ezek az akciók, mindig hoztak hasznot a magyar gazdaságnak, és soha sem irányultak a magyar nép ellen.

Ahogy Kádár öregedett, 56 emléke homályosodott, úgy csökkent a befolyása.

Egyre kevésbé tudta akadályozni a zsidó nyomulást, míg végül, teljesen kitúrták a hatalomból. 75-ben, már megkezdődött, a magyar iparnak, a hazug indokokkal történő felszámolása. A KGST-re, és gazdaságtalanságra hivatkozva, átadták a nagy múltú ORION híradástechnikai gyárat Bulgáriának. Nem sokkal ez után, bezárták a Csepeli Motorkerékpár Gyárat, ahol a közkedvelt Csepeleket, később Pannóniákat gyártották, csaknem, 100 év óta.

Később, átnyúlva Kádár feje fölött, a nyugati, de inkább a cionista politikának elkötelezett Grósz Károly (1987-től) és Németh Miklós (1989-től) váltak, egészen Antallig (1993) a magyar politika meghatározó személyiségeivé. Kádárt kigolyózva megszervezték az ország kifosztását. Hamar rájöttek, hogy ez a meglévő hierarchiában nem lehetséges, ezért „megágyaztak” a

rendszerváltásnak. Megalkották azt a többpárti alapon álló rendszert, amit demokráciának hazudtak, de valójában, amelyben a cionisták hatalma megkérdőjelezhetetlen volt.

A vallás, és egyházak.

Rákositól Antallig, a vallások, tűrt, de nem támogatott létezők voltak. Az ifjúság nevelésében, oktatásában, kizárólagosan állami iskolákban, csak hamisított történelem, többszörösen cáfolt, mégis igazként oktatott, materialista fejlődéstörténet és filozófia volt oktatható. (nagyrészt ma is)

A 48 év alatt, tulajdonképpen, legalább két generáció nőtt fel. Közülük sokan tették magukévá, az ateista materialista világnézetet. A szülők sem nagyon szorgalmazták gyermekeik hitre nevelését, mert úgy tűnt, a kommunizmus, hátterében a szovjetunióval, örökre megdönthetetlen. Ebben a társadalomban viszont, a hívő ember, csak másodrendű polgár lehetett.

Nem így lett. A kommunizmus is megdőlt, ahogy megdől a globalizmus is.

A nép, ketté szakadt, és mindegyik, egy kicsit ferde szemmel nézett a másikra.

Ez a megosztottság, a cionistáknak éppen megfelelt, és ezt sikerült a „rendszerváltás” utánra is átültetni. Ezek szerint a magyarság az elmúlt ezer év után, az utóbbi ötvenben sem tanult a múltból. Hogyan is tanulhatott volna belőle, amikor gondoskodtak róla, hogy a valóságot ne is ismerje.

Akit, érdekel, most megismerheti, és ha megismeri, megváltozik a gondolkodása.

Béla László