Magyar sors...
Csokonai Vitéz Mihály
A reményhez
Főldiekkel játszó
Égi tűnemény,
Istenségnek látszó
Csalfa, vak Remény!
Kit teremt magának
A boldogtalan,
S mint védangyalának,
Bókol úntalan.
Síma száddal mit kecsegtetsz?
Mért nevetsz felém?
Kétes kedvet mért csepegtetsz
Még most is belém?
Csak maradj magadnak!
Biztatóm valál;
Hittem szép szavadnak:
Mégis megcsalál…
Mint ha, az ezerhétszázas évek végén, Csokonai előre látta volna azt a szenvedést, azt a temérdek ármányt, ami a magyarságot az elkövetkezendő évszázadokban sújtani készül. Azt a sötét fájdalmat, amit csak két állapot képes kiváltani az emberekből. Egyik a reménytelen, vagy féltett szerelem, de a másik, a szülőföldért, a hazáért való, hazaszeretetből fakadó aggodalom. Mint ha előre látta volna, szabadságért folytatott harcaink sorozatos bukását, hős magyarjainkon elkövetett súlyos, igaztalan bosszúját. Mint ha látta volna Trianon gyilkos szándékát, a Don-kanyar borzalmait, vagy 56-57 gyászos eseményeit, olyan sötét képet festett a reményről.
Azt hihetnők, jól látta, és a magyarságnak reménye sincs a szabad, emberhez méltó életre.
Így látta ezt Vörösmarty Mihály is, több száz évvel Csokonai után, mikor a „Merengőhöz” c. versében így ír:
…Hová merűlt el szép szemed világa?
Mi az, mit kétes távolban keres?..
...Ábrándozás az élet megrontója,
Mely, kancsalúl, festett egekbe néz…
Sajnos, valóban, festett egekbe néztünk. Hamis képet kergettünk, amikor a kommunizmus valódi igazságosságának propagandája mögül, külső és belső idegen elnyomás rontott ránk. Akkor is, amikor a „rendszerváltásban” végre a szabadságot, az érdemek szerint való érvényesülést láttuk eljövendőnek.
Még hamisabbat, amikor az Unio mézesmadzagát lóbálták előttünk,
a szabadság, és a Kánaán ígéretével.
Jól tudjuk, hogy ugyanaz a nép, aki ma minket tenne rabszolgává, a múlt ködében, Istene parancsára, gátlástalanul mészárolta le a békés kánanitákat, mert pályázott a földjükre. Most a miénkre pályázik, de ezt már nem adjuk, nem adhatjuk. Nem követeltük a Kánaánt, és azt mások, meg nem teremthetik, és meg sem teremtik a számunkra. Rég, nagyon rég, a Kárpát-medence a hazánk.
Ezt már nem adjuk, nem adhatjuk. Figyelemmel kell lennünk időseinkre, asszonyainkra és gyermekeinkre. Be kell teljesítenünk Isten megbízását.
Példát kell adnunk a világnak helytállásból, haza, és szabadságszeretetből.
Emberi hősiességből, megfontoltságból és bátorságból, ahogy azt évszázadokon át tettük, a gonosszal folytatott szüntelen harcainkban.
Ha nem akarjuk, és nem is hagyjuk „a múltat végképp eltörölni”, de tisztelettel és büszkeséggel nézünk eleinkre, akkor sikerül végre a „föld fogsarkából kidőlni”. Sikerül, hisz nem „semmik vagyunk” ahogy szeretnék elnyomóink, de „minden leszünk”, ahogy a jövendölésekben megíratott. Valóban „ez a harc lesz a végső” hiszen hatalmas korszakváltás részesei vagyunk. Sok minden áll rajtunk, és ha teljesítjük történelmi feladatunkat, nem „nemzetközivé” de nemzetivé, egyben igazzá, becsületessé, és békéssé „lesz holnapra a világ”.
Adjon az Isten! Szebb jövőt! Időseinknek, nekünk, és gyermekeinknek. Tegyük meg mindannyian, amit ezért tennünk kell, mert most, nem hiábavaló harcot folytathatunk.
Béla László
