Mostanra átázott a papír.
Mikor a szovjetektől megszabadult Kelet-Európa, meg a világ, mi, magyarok is fellélegezhettünk. Olyanok voltunk, mint akiket sokáig kenyéren, vízen, krumplin tartottak. Húsról, nyalánkságokról, csak a kevesek álmodhattak.
Akkor felhúzták előttünk a nyugat boltjának redőnyét. A kirakat tele gusztusos húsokkal, a másik oldal, csábító ínyencségekkel. Többedmagunkkal tódultunk be a boltba. Először is húst vásárolni, hogy kicsit megerősödjünk. A hentes, széles mosollyal kanyarintott egy jó darabot számunkra. Akkor, még nem tudtuk, mire a szokatlanul kedves mosoly. Messziről ráhajította a mérlegre. Még a nyolcasok végeláthatatlan sora el sem tűnt, felkapta, és mondott egy kőkemény árat. Mi megfizettük, gondolván, most már tehetjük, van miből. Ameddig mi a pénzt előhalásztuk, ő szépen begöngyölte, látványos papírba csomagolva adta a kezünkbe, frissen, melegen. Biztosak voltunk benne, hogy amit vettünk, finom, ízletes, és fél órája még röfögött.
Útban hazafelé, már gyanús szagok terjengtek a szatyor felől, de valami csatornaszagra asszociáltunk. Hazaérve, hogy elővettük a csomagot, szembesültünk a kegyetlen valósággal. Már a szaga is egyértelmű volt, de a papíron megjelent hatalmas barna foltok tették egyértelművé, hogy a nyugat boltjában, a nyugat végtermékét adták el nekünk, kemény pénzért.
Töprengtünk, hogy történhetett.
Rájöttünk, hogy ameddig, mi a pénz előteremtésével voltunk elfoglalva, a hentes, a pult alatt, kicserélte a csomagot. Nosza, visszamentünk, hogy reklamáljunk. A boltban, már új arc fogadott. Amikor elmondtuk mi bajunk,
nagy pofával förmedt ránk. Mit képzelünk mi, ezzel az átlátszó hazugsággal.
Nem is ő adta a végterméket, de ismeri az elődjét, aki most osztályvezető a cégnél, és az ilyet nem tehetett.
Mi azt kérdeztük, akkor most mi, mit kezdjünk ezzel a helyzettel?
Kaján vigyorral a képén, foghegyről válaszolt. Ha megvettétek, hát egyétek meg. Első dühünkben le akartuk lőni, de lehiggadtunk. Nem lévén jobb választásunk, ki kell bontanuk a papírt, és pontosan célozva, a hentes arcába kell vágnunk az „anyagot”. Mindezt olyan erővel, hogy szétfröccsenve, beterítse az egész boltot, hogy mindenki láthassa, és a szagáról is érezze, mire számíthat ha ide betér.
Hogy mit eszünk?
Ilyet biztos nem. Volt, van, és lesz nekünk mit enni, akkor is, ha ezektől semmit nem kapunk, csak jókora bunkóval kell állnunk a raktárainknál, és fejbeverni bárkit, aki ki akarja üríteni azokat.
Béla László
