Melyek a tények?
Amikor a szovjethatalom összeomlásakor, nagy dobszóval meghirdették a Magyarországi rendszerváltást, erősen kételkedtem a kimenetelében, és sajnos nem is csalódtam.
A liberális jelszavakat üvöltöző, de valójában elnyomó hazug horda, 1919.ben már megpróbálta a magyarságot uralma alá hajtani, Kun és Szamuelli féle pribékek vezetésével. A magyarság, ezer sebből vérezve is, magyarosan rendre utasította ezt a csapatot. Eltakarította a politikai-hatalmi színről. Egy világháborút kellett kirobbantani, egyebek közt ahhoz, hogy Magyarországon, ennek a fajtának hatalma lehessen a magyarok fölött. Ezt sem saját erejükből, vagy leleményességükből, szorgalmukból, de a szovjet fegyverek által biztosított gyilkos erőszak árnyékában, és támogatásával tudták megtenni.
Elfogadhatatlan élősködésüket, a magyarság, tíz év után elsöpörte.
Négy nap alatt új közigazgatást, és magyar haderőt szervezett. A korábbi hóhérok közül néhányat meglincseltek, néhányat lelőttek, néhányat letartóztattak, de a legtöbb úgy elbújt, hogy meg sem találták. Ebben az időben, gerincről, csak a magyarok beszéltek a harcállásokban, a reménytelen harcokban. Amikor lerohanta az országot, a világnak, akkor legnagyobb szárazföldi hadereje, egyből előkerültek a régi elvtársak, és „hősies” kollaboráns tevékenységükkel gyengítették a magyar ellenállást. Néhányan lebuktak, azok áldozatul estek az árulásuk miatti hirtelen felindulásnak. Többnyire helyben főbe lőtték őket. A magyar honvédek, sokan utolsó csepp vérükig védelmezték hazájukat, és hősi halottak sokaságán gázolt át, a feltartóztathatatlan szovjet gőzhenger. A vezetésük, a közkatonát súlyosan becsapták. Budapest határában, a kis Duna partján azt kérdezték, merre van Szuez, ez e a szuezi csatorna.
Amikor megtudták, hogy Magyarországon vannak, és a magyar munkások és parasztok forradalmát fojtják vérbe, nemes egyszerűséggel csak ennyit mondtak:
ебать твою мать командира. Le nem fordítom, de sokan beszélnek még oroszul.
A kiválasztottak törököt fogtak. Azt hitték, az orosz gőzhenger nyomában, ismét korlátlan hatalomhoz jutnak a magyarok felett, szörnyű bosszút állhatnak, utána pedig minden mehet a régi nyomvonalon. Ami azt illeti, a bosszú, az meg volt. Minden elvesztett fajtársukért, legalább tíz magyarnak kellett meghalnia, de a hatalmi tobzódás ezzel véget ért.
A szovjet hatalom is rádöbbent 56-ból, nem szabad a kiválasztottaknak szabad kezet adni a lerohant területeken, mert kapzsi élősködésük, a birodalom létét veszélyezteti. A győztesek ez után, egy magyar munkás, egy kazánkovács kezébe adták a hatalmat. Kádár, noha a magyarság szempontjából áruló volt, hiszen ő teremtett jogalapot a magyar forradalom vérbefojtásához, a kiválasztottak szempontjából, nem a megfelelő ember volt.
Megakadályozta, a közigazgatásnak, a korábbi rasszista alapon történő újraszervezését. Gondot fordított - noha kimondatlanul – arra, hogy a közhivataloknak, és vezető beosztásoknak jelentős részét, ne a kiválasztottak, hanem alkalmas magyar szakemberek töltsék be. Fejlődött is a gazdaság, jutott a munkásnak zártkerti nyaralóra, a tsz tagnak nyaralásra, autóra, a közhivatalnoknak, közszolgának, tanárnak, nyaralóra, és mindenkinek lakásra, megélhetésre. Természetesen, a kiválasztottak tülekedtek a fazék körül, valamelyest túlsúlyba is kerültek, amit a privatizációnál szenvedtünk meg, mégis volt egy fék. A játékszabályokat nekik is be kellett tartani. Kádár, nagyon nem szerette a kettős mércét. Igen komoly tisztségben kellett lennie annak, akinek elnézett ez a rendszer olyat, amit másnak nem. Védte a nemzet vagyonát, amit akkor társadalmi tulajdonnak hívtak. A nagyobbaknak elnézte az apró lopást, de másfél milliónál vonta meg a határt. Aki ennél többet lopott, annak jó esélye volt a kötélre. Egy emberről sem tudok, akit ezért kellett volna felakasztatnia, de nem volt gusztustalan lopás. Ha ma élne ez a törvény, sokan nem ronthatnák már a levegőt közöttünk. Figyelt az erkölcsre. Ha valaki hibázott, lehetett az párttitkár, tsz elnök, tanácsi, vagy vállalati vezető, kiválasztott, vagy egyszerű magyar, rendőr vagy munkásőr, egyformán bírálták el. Hivatali hatalommal való, kiderült szexuális vagy más visszaélésekért, kiderült lopásért, bizony pártfegyelmivel kirúgták az elvtársat, és derékba törve a karrierjét, segédmunkára kárhoztatták. Nem is derült ki sok gazemberség. Óvakodtak a gazemberkedők.
Ezt számolta fel a „rendszerváltás”. Kevesen gondolhatták komolyan, hogy azt a hatalmat, amit olyan keservesen építettek a magyarság nyakára, puszta „demokratikus szívjóságból” hagyják felszámolni. Nem is hagyták, de ez már egy külön történet, tanúságul a magyarságnak, és az egész emberiségnek.
Béla László
