„Hun kerék-hun talp” – mondja ízes tájszólással a régi magyar közmondás, és ez így is van rendjén. Ezt a bölcsességet, a magyar, akkor szokta felemlíteni, amikor valaki, a körülményeinek, lehetőségeinek, elfogadottságának, erőteljes, gyökeres változását panaszolja. „Ja kérem! Hun kerék-hun talp.”
Voltaképpen, ez a bölcsesség a kerék forgandóságára utal. Akkor halad a szekér, ha a kerék forog. Ha a kereket megkötik, akkor megáll a szekér. Ha mégsem, az még rosszabb. Akkor az álló kerék csúszik a köveken, és a talp, vagyis a fakereket összetartó vasabroncs elkopik, elszakad, és a kerék, menthetetlenül széthull. Ez a tárgyi, megdönthetetlen igazság.
II. Endre, IV. László, II. József, Horthy Miklós döntéseivel, ez a kerék, forgott.
1945-ben megkötötték, az óta áll. Az abroncs szikrázik, tüzesedik, és egyre láthatóbban kopik. El kell hát vágni a kerékkötők kötelét, nehogy a kerék széthulljon, és a lezuhanó szekér valakiben kárt tegyen.
Béla László
